(Fel)venni vagy nem venni
A telefon erőszakosan, követelőzően csengett, szinte belehasított az irodai térbe és várta, hogy valaki felvegye. De nem tette senki. Aztán végre abbamaradt a visítás, s kisimultak az arcok. Ám nem tartott sokáig a csönd, kisvártatva újra kezdte az akaratos kis masina a ricsajt. Úgy látszik valaki nagyon szeretett volna beszélni a munkatárssal, de nem járt sikerrel.
Hívjon majd föl, ha lesz valami tényleg jó ajánlata, mondom én nyitott vagyok a szerződésre, de azért azt meg kell értenie, hogy nem adhatom ingyen a földemet! – mondta búcsúzóul a gazda, majd hozzátette. Ha nem sikerül elsőre beszélnünk, próbálkozzon többször bátran. Lehet, hogy kint vagyok a határban s a traktor hangja mellett, nem biztos, hogy meghallom a csörgést.
Hányszor kértelek már, hogy vedd fel azt a rohadt telefont, amikor hívlak! – korholta általános iskolás fiát a megállóban az anya. Mit gondolsz miért találták fel a mobiltelefont? Azért, hogy játsszál rajta? Vagy, hogy majd felveszed, ha éppen akaródzik? Gondolhatod, hogy nem viccből hívlak! Nyílván valami fontosat kell mondanom, meg tudod, hogy mindig tudni akarom, hol vagy. Örülj neki, hogy bemondásra elhiszem, de annyit igazán elvárhatunk, hogy felvedd, amikor hívunk, ha már fizetjük a számládat! – dohogott tovább a szülő.
Telefoncsörgés. Ma már nem meglepő, ha a világ bármely zugában, bármely időpontban megszólaljon egy mobiltelefon. Hívnak kisebb és nagyobb dolgokért, fontos vagy kevésbé érdekes mondanivalóval, szólalnak meg kedvesen vagy kulturálatlanul a másik oldalon. Hol van már az az idő, amikor a táskányi készülékkel dicsekvőket bunkofonosoknak nevezték? Amikor egyszerre volt státuszszimbólum és stigma a nyomasztó súlyú berendezés? Hozzászoktunk, életünk részévé vált, beépült mindennapjainkba, sőt egyfajta kultúrája is kialakult.
Ám mintha az utóbbi időben változni látszanának a korrekt telefonálási szokások. Egyre többször lehet látni, hallani, megtapasztalni, hogy használói nem fogadják a hívást, nem veszik fel a telefont, nem akarnak mobil kommunikálni a hívó féllel. Egyfajta pajzsként kezd funkcionálni a tenyérnyi lapos kis masina. Tulajdonosa e mögé bújik, ha nem akarja, hogy elérjék. Persze ennek ezer és egy oka lehet, de a tömeges elterjedése talán nem indokolt. Hiszen sürgős, fontos ügyek maradhatnak így elintézetlenül, információk veszhetnek el, de kritikai megjegyzések, panaszok eltüntetésére is alkalmasa lehet ez a magatartás.
Mert addig még rendben van, hogy azért mert én telefonálni akarok magánügyben, a másiknak nem kell okvetlenül ráérnie. Ám cégekkel, közületekkel, ügyfélszolgálatokkal, főleg a hivatalokkal más a helyzet, nekik kötelességük – lenne – partnereik rendelkezésére állni. Ám persze lehet olyan, hogy valamiért, időlegesen nem tudnak megfelelni ennek az elvárásnak. De akkor miért nem közlik ezt tisztességgel? Milyen elintézés az, ha az ember reklamálni akar és útvesztőbe – értsd gombok nyomogatására, újabb és újabb ostoba választásokra, számok, számsorok megadására stb – kényszerítve kivéreztetik ez idegeit? Vagy be akar jelentkezni reklamálni, de a szolgáltatónak kényelmesebb, ha személyesen megy be – vagy nem megy? – ezért nem állnak szóba vele telefonon. Avagy számlájának kifizetésről szeretne valaki érdeklődni, de a kifizetőhely – azon felül, hogy nem fizeti ki a számlát – nem, hogy nem foglalkozik a reklamációval, de még fogadni sem hajlandó? Milyen jellemre utal ez a magatartás? Mások lenézése, semmibevétele, s olcsó, pitiáner gyávaság sejlik e mögött a viselkedés mögött.
Történészek, magatartás kutatók, társadalomtudósok egyöntetűen állítják, s történelmi tényekkel alá is szokták támasztani hogy a tárgyak, – a mamut vadászó fegyverektől az űrhajókig – az eszközök meghatározzák az emberek életét. A bőrünkön érezzük, hogy ez a mobiltelefonra mennyire igaz. Pedig egy felnőtt embertől elvárható lenne, hogy álláspontja, igazsága miatt kiálljon, ígéreteit betartsa, s ha ez valami miatt mégsem lehetséges legalább vállalja a következményeket, de minimum magyarázatot adjon rá, s ne egy jelentéktelen elektronikus berendezés mögé bújva próbálja „megoldani” a problémát. Mint ahogy az anya is jogosan tarthat igényt fia tartózkodási helyének megismerésére.
A technikai haladás nem áll meg, robbanásszerű a fejlődés – hallhatjuk lépten, nyomon. Hát….. Ha az a fejlődés, hogy az emberek jellemtelenek, érdektelenek, hovatovább sunyik és gyávák lesznek, nem biztos, hogy a helyes, kívánatos irányra találtunk rá. Pedig olyan egyszerű lenne! Fel kell venni a csörgő készüléket és udvariasan ennyit mondani: Halló. Tessék, miben segíthetek?Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…