Ez így nem egészen becsületes – jelentette ki a kolléga, mikor kiderült, hogy az egyik munkatárs korábban lépett le, mikor megtudta, hogy nincs bent a főnök (Értsd: nem volt lebukás veszély.)
Nem egészen? No de várjunk csak! A becsületességnek vannak fokozati és fokmérője? Vagyis lehet valaki kicsit becsületes és lehet nagyon? S akár lehetne ragozni is? Becsületes, becsületesebb, legbecsületesebb? S ha ez így van, akkor melyek a fokozatok? Egy kifli ellopása csak kis becstelenség, kis lopás, egy drága autóé vagy esetleg egy gyáré pedig nagy? Vagy az nem mindegy kitől? Államtól lehet, magánembertől nem? Tudom, hogy a jog tesz bizonyos megkülönböztetést, amikor értéke alapján rangsorol és szabálysértésnek vagy bűncselekménynek minősít egy-egy esetet, de ennek – úgy vélem – kizárólag gyakorlati, praktikus okai vannak, ám az erkölcs nem engedhet meg magának efféle slendriánságot. A lopás az akkor is lopás ha Á csinálja, s akkor is ha B, akkor is az, ha C-től lop valaki, s akkor is ha D-től. Etikai oldalról nem elfogadható semmilyen különbségtétel. S nem csak azért mert – világnézettől függetlenül – minden ember számára, minden időben, egyaránt megkérdőjelezhetetlen és kötelező a Tízparancsolat hetedik parancsolata, amely egyértelműen és meglehetősen előírja a lopás tilalmát, hanem azért is, mert – gondoljunk csak bele – be nem tartása, beláthatatlan következményekkel járna. Emberek – vagy bármiféle élőlények – csoportjainak együttélése nem képzelhető el a mindenkire egyaránt vonatkozó szabályok és azok betartása, illetve betartatása nélkül. Legyen az közlekedés, házasság, munkahely, vásárlás vagy bármi.
De ne legyünk igazságtalanok! Ki nem tette már meg, hogy kicsit kevesebbet dolgozott, ha nem álltak közvetlenül felette? S milyen jó, hogyha akad egy kis szabadidő, a (számunkra) fontos dolgok elintézésére is, hiszen erről van szó, mint ahogy a kolléga sem strandra készült, hanem a gyerek ügyeit sietett elintézni az iskolába. S tegyük hozzá gyorsan: na és? Lett ebből valakinek kára? Okozott ez valódi problémát, vagy bonyodalmat bárkinek is? Sőt nézhetjük a másik oldalról is. A főnök elmegy, majd szép lassan elszivárognak – idő előtt – a többiek is csak „becsületes barátunk” marad még egy fél órát bent egyedül, tüntetőleg kivárva a munkaidő végét, hogy ő becsületes maradjon. Van ennek értelme? S tényleg: egyedül ő marad így becsületes? Még a magyar népi mondások is némi iróniával szólnak az ilyen helyzetről, amikor így tanítanak: „Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája!” Vagyis – mondhatnánk mai nyelvünkön: nem kell szívbajosnak lenni. Mondhatjuk, akár idézhetjük eleinket, de ettől ez még nem feltétlen igaz!
Akkor hát hol van az igazság? Ki és hogyan igazít el bennünket egy-egy konkrét esetben, hogy mi a helyes viselkedés, mi a helyes teendő?
Mielőtt késő lenne, – na meg így becsületes – most gyorsan elnézést kell kérnem a Tisztelt Olvasóktól, hogy cserbenhagyom őket, vagyis nem következik az, amiért talán nekifogtak e dolgozat elolvasásának. Tudniillik, nincs igazából tanácsom, nincsenek válaszaim én sem tudom az egyetlen, biztos, helyes és üdvözítő feleletet. Csak egy közös gondolkodást ajánlhatok, csekély segítséget, hogy mindenki saját maga rájöhessen a számára elfogadható válaszra.
Ugyanis kínálkozna itt azért egy afféle egyszerű is és nem is – akár Mátyás királynál – felelet. Ne mástól várjunk tanácsokat, kérdezzünk inkább magunktól! Hiszen rendelkezünk egy olyan „szervvel” amely épp az ilyen helyzetekben hivatott megszólalni, s amelyet úgy hívunk: lelkiismeret (furdalás). (A lelkek hivatásos búvárai, a pszichológusok ezt bűntudatnak szokták nevezni. ) Ez „földi lénységünk”azon eleme, amellyel csak az ember rendelkezik. Igaz, nem egyformán fejlett mindenkinél, de hogy létezik, az egészen biztos. Honnan tudhatjuk ezt? Van, aki abból jön rá, hogy a bevásárláskor véletlenül a kosarában maradt és csak a kocsinál észrevett, ki nem fizetett kifli valahogy nem esik olyan jól, mint a többi. Van, aki nem ennyire érzékeny, és vagyonából forgatja ki a másikat, vagy fekszik a lövészárokban és az egyezmények ellenére tüzel, de olyan is akad, aki tudván-tudva rossz, embertelen törvényeket hoz. Ám ezek előbb vagy utóbb – s jószerével szinte a teljes egyetemes művészet a bizonyság rá – konfliktusba kerülnek önmagukkal – megszólal, jelez a lelkiismeretük. Mert a lelkiismeret él, és dolgozik! Luther Márton az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója szerint az igazi lelkiismeret (furdalás) kívánja a büntetést. Mert tényleg nem esik jól a nem tisztességesen szerzett falat, nincs öröm a lopott tárgyakban, nem okoz felüdülést a hazug beszélgetés, és nem tesz boldoggá a galádul szerzett vagyon vagy érdem. A lelkiismeret – előbb vagy utóbb -közbeszól. Hagyjuk tehát működni, hagyjuk hadd végezze a dolgát. Egészen biztosak lehetünk benne, hogy a helyes útra fog igazítani, megmutatja, hogy mikor kell elmenni a gyerek ügyeit intézni, mikor fontosabb az egyik ügy, mint a másik, s mikor helyes és becsületes egy döntés.
S aki mégsem ezt az utat járja? Nincs felelet. Könnyen lehet, hogy – anyagilag – jobb körülmények között fogja leélni az életét. De hogy boldogabban is, arra nemigen látni igazán meggyőző példát!

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…