A felkelő Nap narancsos-vöröses fénye megcsillant a disznók lábnyomaiban poshadó tócsákon. A fénysugár egyre közelebb kúszott az ólhoz, és ahogy finoman megcirógatta Malac kilógó farkincáját, az halkan röfögve mocorogni kezdett. A hangra felébredt Koca is, aki eddig szorosan hozzásimult Kan hatalmas, sáros hasához, és úgy aludta át a hűvös, kora őszi éjszakát.

Malac szokásához híven néhány másodperc alatt teljesen felébredt, fitt volt és üde, így mire Kan kinyitott apró szemét, ő már kint fetrengett az ól előtt elterülő sártengerben. Túrta az orrával, beleröfögött, élvezte, ahogy rotyog az orrlyukai alatt a barna dagonya. Meghempergett benne, gondosan ügyelve rá, hogy egyetlen szőrszála se maradjon ki a kényeztetésből.

– Ej, Malac, ma reggel igazán kihagyhattad volna a reggeli dagonyázást! – pirított rá Koca, miközben a vályú felé sétált. – Gyere inkább reggelizni, apád is jön már!

– És utána indulunk? – visított Malac, és már szedte is apró lábacskáit a vályú felé.

– Bizony, indulunk! – röfögött Kan, aki komótosan cammogott utánuk, lábai hatalmasakat cuppantak, ahogy újra és újra kiemelte őket a sárból, amibe a nagy súly miatt minden lépésnél egész mélyre merültek.

– Uiiii – örvendezett Malac, és korábban soha nem tapasztalt sebességgel falta be a moslékot. Mire szülei végeztek a reggelivel, ő már a huszonharmadik gégerezegtető böfögésen is túl volt.

Alig várta az indulást. Életében először vitték el a Dagály Disznó Dagonyába. Hallani rengeteget hallott már a helyről, a szomszédos ólban lakó kismalacok közül többen is jártak már ott, és mindannyian csillogó szemmel és hihetetlen izgalommal a hangjukban meséltek róla.

– Van olyan dagonya, amelyik egészen a tokádig ér! Le sem kell feküdnöd, és ellep egészen!

– És olyan is van, amelyiknek az egyik oldala több méter magas, lejtős, és folyamatosan friss sárral locsolják, így hatalmasakat lehet csúszni rajta! Aztán ezerrel csapódsz bele a finom, cuppanós agyagba!

– A kaja meg fenséges! Nem ám csak moslék! Kukorica, árpa, zab… mennyei mannák!

Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat hallott Malac a kis barátaitól, így amikor végre elindultak, ő egész úton hangosan röfögött és visongatott, ugrabugrált és hempergett.

A helynek már a bejárata is csodálatos volt: egy óriási, fából faragott kapu várta, hogy belépjenek rajta a szórakozni vágyó disznócsaládok. A faragvány legfelső részén agyagból formázott betűk hirdették az élménydagonya nevét: Dagály Disznó Dagonya.

Libasorban átsétáltak a kapu alatt, és az eléjük táruló látványtól, hangoktól és illatoktól mindhárman hangos röfögésben törtek ki.

Malac rohant a sárcsúszdához, Koca belesüppedt a tokáig érő, cuppogós, barna medencébe, Kan pedig a körülbelül húsz disznónyi hosszúságban húzódó, cirádás vályú mellett telepedett le. Csámcsogva, böfögve, röfögve falta be a finomabbnál finomabb falatokat, két pofára tömte a kukoricával kevert zabot, desszertnek pedig almahéjas répákat majszolt el. Közben Malac vagy százszor csúszott le a meredek lejtőn, hol hason, hol háton, hol a kurta farka jött előre, hol az orra. Az érkezést minden pózban élvezte, és örömének hangot is adott.

– Uiiiiii, de csodálatos! – visította, valahányszor száguldva közeledett a sártenger felé.

Koca a szeme sarkából ugyan figyelt rá, de egyébként teljesen mozdulatlanul tespedt a dagonyában. Gondolatban már a másnapi újabb, csodás eseményen járt az esze. Sorra vette magában, miket kell majd előkészítenie, ha hazaérnek, melyik szomszédoknak kell beröfögni, hogy el ne felejtsenek reggel megjelenni.

Hamar elrepült a fantasztikus délután, a fáradtságtól korán berogytak az ólba, és mire a Nap utolsó sugarai elbújtak a tanyát övező fák mögött, már mindhárman hortyogva húzták a lóbőrt.

Másnap reggel az első, narancsos-vöröses sugarak már az udvaron érték őket. Jóleső izgalommal beszélgettek, Vadkan Malaccal bohóckodott, a szomszéd Süldők Kant faggatták a közelgő feladatokról.

– Mit segíthetünk? – röfögte az egyik.

– Ugye mi is segíthetünk kihúzni a házból? – visította a másik.

– És kaphatunk majd a húsból? – horkantott a harmadik.

– Persze, hogy segíthettek! És természetes, hogy mindenki kap a húsból meg a vérből. Sőt, a belsőségeket is szétosztjuk! Kell a sok fehérje meg a vitamin a télre! Nem élhetünk csak zöldségeken!

Sürgött-forgott mindenki az ól körül, a röfögések egyre hangosabbak és türelmetlenebbek lettek. Csak akkor hallgatott el mindenki, amikor Koca végre feltette a kérdést, amire már mindenki várt:

– Melyiket vágjuk le?

Kan komoly arcot vágott, peckesen kihúzta magát, hogy a sok fiatal lássa, milyen felelősségteljes döntést kellett meghoznia, aztán horkantva kimondta a választ.

– Bélát vágjuk le. Egész jó kondiban van, nem sovány, de nem is túl zsíros. Mostanában változatosan étkezett, biztos finom a húsa. És még csak a harmincas éveiben jár, így nem is lesz rágós. Nem iszik, a mája vitamindús és ízletes, nem dohányzik, tehát a tüdejét is egész nyugodtan megehetjük.

– Tökéletes választás – röffentett bele Vadkan hangosan, és már indult is a ház felé.

Mindenki követte, a sár hangosan cuppogott a lábuk alatt, ahogy megállíthatatlanul tódultak a legközelebbi, fehérre meszelt falú épület irányába.

Felszakították a ház ajtaját, és mit sem törődve a torkokból felszakadó sikolyokkal, kiráncigálták Bélát a házból, lelökték a sárba, kíméletlenül fogták le kezét, lábát. A házból kiszűrődő sikítást elnyomta a disznók egyre fokozódó, vad röfögésének és Béla halálhörgésének a hangja.

Zihálva ülök fel az ágyban, a pizsamám tiszta csatak rajtam, a szívem vadul dübörög.

– Mi a baj Béla? – simogatja meg Gizi a tarkómat. – Nem tudsz aludni a holnapi disznóvágás miatt?

Visszahanyatlok az ágyra, és életemben először rebegek őszinte hálaimát, amiért csak álmodtam az egészet.

Disznó egy világ lenne ez.

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…