Épületbontás
Langymeleg napsütéssel köszöntött ránk a szombat reggel. Az autók unottan vánszorognak a piros lámpa felé, úgy látszik, ma senkinek sincs sürgős dolga. A gyalogosok is szépen, kényelmesen, sétálva járják útjukat, legfeljebb azok szaporázzák kicsit a lépteiket, akik – hozzánk hasonlóan – minél hamarabb szeretnék elfoglalni helyüket a kávézó teraszán, hogy hozzájussanak a jól megérdemelt reggeli kávéhoz. Az út másik oldalán hatalmas berendezés ágaskodik, több emelet magas karjával épp nekikezd egy épület bontásának. Senki nincs, akit ne érintene meg a látvány, és ne állna meg legalább egy pillanatra megszemlélni a különös, borzongató egyszersmind bizarr képet.
Egy gép hatalmas kifejezetten a Tyrannosaurus Rexre (magyarul zsarnokgyík, minden idők leghatalmasabb földi ragadozója) hasonlító pofájával felnyúl a hatodik emeletre, s egyszerűen leszakít egy jókora betondarabot. Majd újabb fogást keres, kicsit elfordítja a fejét s most oldalvást harap bele az egykori irodai szoba padlójába, aztán felberreg a motor s egy jó félszobányi darab zuhan nem kis robajjal, csörömpölve a törmelékek közé. A berendezés tépi, marcangolja a betont, meg se kottyannak neki a méretes oszlopok, a megvasalt szerkezetek. Most áttör egy válaszfalat, amelyen egy ajtó is árválkodik, de neki sincs kegyelem. Az irtózatos szorítástól némi recsegés után fogpiszkálóként hullik alá az egykori nyílászáró, s ahol elvált egymástól a két sokáig együtt szolgáló szerkezeti elem, a szabaddá váló betonacél szálak, – mint valami ócska hollywoodi film negédes jelenetében a búcsúzó szerelmesek – kinyújtott újjakként nyúlnak egymás után, mintha nem akarnának elszakadni egymástól.
A technika csodája, de mégis szívbemarkoló kép. Egy érzelemnélküli berendezés, egy hatalmas, ellenállhatatlan erejű vas szörny mindenki szeme láttára marcangol cafatokká, egy nemrég még délcegen álló, sokak második otthonaként szertett és tisztelt munkahelyet, hogy dolga végeztével egy másik épületnek adja át a helyét. Pedig nem volt még öreg a bontásra ítélt ház sem, sokan vannak, akik emlékeznek még arra, amikor elkezdődött az építkezés, majd az ünnepélyes átadását az újságok is hírül adták, tudósítva róla, hogy milyen szép, új, korszerű központba költözhetett az országos vállalat.
S valóban, sok-sok ember közös, összehangolt munkája, összefogása szükséges ahhoz, hogy egy ekkora, több száz embernek munkahelyet biztosító irodaház megvalósuljon. Tervezők, technikusok munkások, szállítók, gyártók, de pénzügyi szakemberek s még sokáig sorolhatnák kiknek a több éves munkája kellett annak létrejöttéhez, ami most néhány szempillantás alatt semmivé válik. Élt 40 évet. Hogy majd mikor a földdel egyenlővé lett, más épüljön a helyén. De nem játszótér, nem park, nem árnyas fákkal és padokkal körülvett szökőkút, hanem irodaház. Egy másik irodaház. Amelyik talán 2 emelettel magasabb lesz – többet aligha enged meg a helyi szabályozás – nagyobb alapterületű azonban biztosan nem, hiszen nemigen nőtt a telek az elmúlt évek alatt. Viszont lesz benne légkondicionáló – amelytől a dolgozók fele, kétharmada folyamatosan prüszkölni szokott, – az pedig teljesen természetes hogy már nem az avíttas portásfülke feliratú helységből kilépő kapuőr fogadja majd a betérőt, hanem az elegáns „Recepció” felirat alatt kell bejelentkezni.
Legyünk őszinték, nem volt egy építészeti remekmű ez a szocreál megjelenésű épület, de sok döntésnek volt helyszíne, családoknak biztosított boldogulást megalapozó munkahelyet, s egészen biztosan volt, akinek karrierje kezdetét, másnak szerelmet, sokaknak munkaélményt, ismét másoknak örök baráttá váló kollégákat jelentett ez a munkahely. Látott drámát és örömöt, megélt esőt, vihart, havat és kánikulát. Az új építészeti trendeket látva – meg merem kockáztatni – a helyén kinövő épülettel kapcsolatban ne legyenek illúzióink. Gazdaságos és célszerű – szokták mondani a hasonlókra.
Ha visszagondolok, vidéken még a mai napig is állnak 100 éves vagy annál is idősebb vályogházak, amelyekben generációk nőttek fel, s míg a nagyszülék a földből éltek, az unokákat már elszipkázta a város, s bár sokszor akár több diplomát is szereztek nem szégyellik, hogy honnan indultak. Mert nem az épületen múlott, hogy tudott e tanulni valaki vagy sem, hasznos, értékes munkát végez-e a munkahelyén, avagy sem. Igaz, a lakott, használt hajlékot mindig karbantartották, ha kellett felújították vagy kibővítették, egyszóval megbecsülték. Itt pedig 40 év után méregdrágán lebontanak egy irodaházat s még drágábban építenek a helyére egy másikat. Vannak, akik ezt fejlődésnek mondják.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…