Alig vártam, hogy eljöjjön végre az este.

Szokásos rituálémhoz készülődve lépek ki az ajtón, és egyenesen a közeli tó felé indulok. Ha nem lennék ennyire magam alatt, valószínűleg csodásnak látnám ezt a nyári estét, szépnek hallanám a tücskök ciripelését, élvezném, ahogy a meleg szellő simogatja a bőröm.

De nem vagyok rá képes, hogy bárminek is örüljek.

Pontosan egy hónappal ezelőtt maradtam teljesen magamra. Azaz, majdnem teljesen. A nővérem vigyáz most rám. Mivel ő már felnőtt, keresettel rendelkező ember, így hála Istennek vele maradhattam anyu halála után. Apu már rég meghalt, amikor még egészen kicsik voltunk.

Letörlök egy könnycseppet, ami akaratom ellenére buggyan ki a szemem sarkából. Én még most is kicsinek érzem magam. Kislánynak. Lehet, hogy tizennyolc évesen ennek nem így kellene lennie, de én képtelennek érzem magam arra, hogy a szüleim nélkül éljek tovább. Annyira szükségem lenne valakire, aki minden este magához ölel, hogy érezzem, fontos vagyok. Hogy valaki szeret. És hogy valakit én is szerethetek. Szükségem lenne rá, hogy valaki miatt úgy érezzem, érdemes reggelente felkelnem.

Magányos vagyok.

Brigi próbál törődni velem, én tudom, de annyira lefoglalja mindaz, ami velem együtt a nyakába zúdult. A házimunka, a főzés, a csekkek, a munkahelye, minden, amit most anyu helyett neki kell csinálnia. Persze igyekszem segíteni, de ez hirtelen akkor is sok. Sajnálom. Őt is, és magamat is, mert arra már nem marad ideje és energiája, hogy észrevegye, mennyire magam alatt vagyok. Mennyire magányos vagyok.

A magasra nőtt gazos fűből végre kilépek az én kis titkos helyemre: egy ütött-kopott, rozoga stégre, ami úgy egy méternyire nyúlik a víz fölé. Törökülésbe helyezkedek, arcom a lenyugvó Nap felé fordítom, és várom, hogy megérkezzen elmúlt harminc napom leghűségesebb társa. Nem kell sokáig türelemmel lennem.

Brekegést hallok, balról, egészen közelről, mint mindig. Óvatosan mozdulok: kinyitom a szemem, aztán a hang irányába lesek. A béka ott ül a kövön, alig egy méterre tőlem, ugyanúgy, mint az elmúlt hónapban minden este.

– Hát itt vagy! – mosolygok rá, mire hangosan brekegni kezd.

Amikor befejezi, csak akkor szólalok meg újra.

– Örülök, hogy a ma estét sem kell magányosan töltenem, Béka úr – mondom neki csendesen.

Ez a zöld kis állat többet tud rólam, mint bárki más a világon. Minden este meséltem neki magamról, és ő türelmesen hallgatott. Beszéltem már neki a gyerekkoromról, Brigiről, a nagyiról, aki néhány éve halt meg, az iskoláról, a közelgő érettségiről, a barátnőimről. Aztán tegnap este elsírtam neki anyu haláláról is mindent: a balesetet, az utána következő, embert próbáló napokat, a kómát… végre kiadtam magamból a fájdalmat, csak sírtam, zokogtam, a béka pedig ült a kövön és hallgatott.

– Kár, hogy nem a mesében vagyunk – mondom neki szomorkásan. – Akkor most megcsókolnálak, aztán lenne belőled egy daliás királyfi, aki segít túljutnom ezen az egészen.

Brekegés a válasz.

A víztükörre pillantok, apró hullámok fodrozódnak csak a felszínén. Csodaszép, ahogy a lenyugvó Nap fénye táncol rajta. Bárcsak ne egy béka társaságában kellene gyönyörködnöm benne.

– Tudod, Béka úr – fordulok hallgatóságom felé -, van a suliban egy srác. Évfolyamtársam. Néha beszélgetünk egy kicsit szünetben, néha összeakad a tekintetünk, és olyankor valami kellemes bizsergés támad a gyomrom tájékán. Olyankor néhány pillanatra elfelejtem, mennyire magányos is vagyok, és mennyire fáj, hogy anyu meghalt. Jó lenne többet beszélgetni vele.

A béka némán kémleli a vizet.

Lehunyom a szemem, magam elé képzelem Kristófot. Elképzelem, mennyire más lenne úgy ülnöm itt, ha a fejem a vállára hajthatnám.

Nagyot sóhajtok, majd újra a kis zöld barátomhoz fordulok.

– Tudod, ha Kristóf itt ülne velem esténként, már jobban lennék. Mert ő mindig megért, még félszavakból is. Nem sokat beszélünk, de amikor alkalom adódik és szóba állunk egymással, olyan, mintha már ezer éve ismerném. Mintha ismerné a gondolataimat, az érzéseimet. Olyan jó lenne vele ülni itt. Neki mesélni. Hagyni, hogy átöleljen, amig sírok. Anyát senki nem pótolhatja… de tudod, ő egy kicsit kitöltené azt a hatalmas ürességet, ami tátong bennem. Ha vele lennék, nem nyomna annyira a magány.

Megint kibuggyan egy könnycsepp, de most nem törlöm le. Hagyom, hogy kövesse egy másik is, hagyom, hogy szépen sorban potyogjanak lefelé.

Béka úr hangos kuruttyolásba kezd, percekig abba sem hagyja. Talán így akar vigasztalni.

Míg ő brekeg, én kisírom magam, aztán felállok, hogy hazainduljak, ő pedig hangos csobbanással beveti magát a tóba.

– Holnap jövök! – intek a víz felé, majd hazaballagok.

 

Sajnos azt kell, mondjam, így, hogy elkezdődött a nyári szünet, és suli helyett itthon kell ülnöm, még rosszabb minden. És ez még csak a második nap. Már egész délután azt vártam, hogy este kimehessek egy kicsit a stégre, és mesélhessek az én zöld barátomnak.

Lehet, hogy bekattantam, és lehet, hogy Béka úr helyett egy pszihológusra lenne szükségem. Mindegy. Szerintem, amig tudatában vagyok annak, hogy egy békával való beszélgetés nem tartozik éppen a normális tevékenységek közé, addig nincs baj.

Vacsora után segítek Briginek a mosogatásban, aztán indulhat a harmincegyedik tóparti estém.

Tíz perccel később már törökülésben ülök a stégen és várom, hogy megjelenjen a hallgatóságom. Lehunyom a szemem, arcom a Nap felé fordítom, próbálom élvezni, ahogy simogatnak a sugarak.

Mintha csak anyu simogatna.

Bárcsak anyu simogatna!

Még mielőtt zokogásban törnék ki, a mobilom rezegni kezd a zsebemben.

– Ki lehet az ilyenkor? – mormogom félig hangosan és megnyitom az üzenetet.

Örülök, hogy újra eljöttél. Kérlek, hunyd le a szemed! Béka úr

Bámulom a képernyőt.

Most már tuti, hogy bekattantam.

Zavartan nézek körül, de sehol nem látok senkit és semmit. A békát sem. Egyedül vagyok. Megcsípem magam, mert a nagyi mindig azt mondta, így kell kipróbálni, hogy ébren vagyunk-e. A bőröm sajog, ahol belecsíptem, szóval ébren vagyok.

A telefonom újra megrezzen.

Hercegnőm, bízz bennem! Hunyd le a szemed! Béka úr

Erre már majdnem hangosan felvihogok, de az utolsó pillanatban meggondolom magam: nem akarok végképp bolondnak tűnni. Megint körbenézek, de még mindig csak a gaz, a nádas, a tó, az égbolt és a stég a társaságom.

Megrántom a vállam. Mit veszíthetek?

Engedelmeskedem Béka úrnak.

Lehunyom a szemem, sőt, erősen összeszorítom, hogy még véletlenül se leshessek. Halk neszezést hallok, de nem pillantok fel. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Összerezzenek, amikor finom érintést érzek a számon. Egy leheletnyi csókot.

Megcsókolt a béka?

Sikítsak? Vagy örüljek?

Érzem a leheletét az ajkamon, olyan közel van.

– Szép estét, Hercegnőm! – hallok meg egy ismerős hangot.

Mégiscsak álmodom. Nem jött be ez a „megcsípem magam” próba.

Újabb finom érintés a számon.

Nem is gondoltam volna, hogy egy béka ilyen jól csókol.

– Most már kinyithatod a szemed – súgja.

Felpillantok.

Aki a szemembe néz, és éppen megsimogatja az arcom, a legkevésbé sem tűnik sem zöldnek, sem nyálkásnak, és főként nem békának.

Inkább Kristófnak.

Kell pár másodperc, mire felfogom, hogy tényleg ő ül velem szemben a stégen.

– Hol van Béka úr? – kérdezem elkerekedett szemmel.

Kristóf kuncogva húz magához. Szorosan átölel, én pedig nem teszek semmi mást, csak hagyom magam. Belesimulok a karjába.

– Béka úr ott ül a megszokott helyén, nézd csak!

Elhúzódok, de éppen csak annyira, hogy lássam a követ, rajta az én zöld barátommal.

Újra az ölelésbe bújok.

Egy ideig csak fogjuk egymást, aztán Kristóf feláll és magával húz engem is.

– Gyere, mutatok valamit!

A stégemről bevetjük magunkat a gazba, majd néhány lépéssel később újra a tópartra érkezünk: egy hasonlóan rozoga stégre, mint az enyém.

–  Látod, ez itt az én menedékem. Alig két méterre van a tiédtől, csak a nádastól és a gaztól nem látni át az egyikről a másikra. Viszont hallani lehet mindent – mosolyog rám, én pedig érzem, hogy forróság önti el az arcom, ahogy megértem szavainak jelentését.

– Az elmúlt hetekben Béka úrral együtt én is hallottam mindent, Leila. És én is érzem a bizsergést, amikor veled vagyok. Engedd, hogy mostantól kitöltsem azt az ürességet, amiről esténként mesélsz. Engedd, hogy letöröljem a könnyeid. Hogy én legyek a mesebeli herceged…

Ártatlan, gyengéd csókban olvadunk össze.

Körülöttünk nincs más, csak a tó, a nádas, az égbolt, és Béka úr, aki hangosan kuruttyolva üdvözli az új életem kezdetét.

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…