Elgondolkodva kevergetem a kávémat, az illata megállíthatatlanul kúszik az orromba. Bárcsak az élet receptje is ilyen egyszerű lenne, mint egy jó erős espressóé. Egy adag fekete, két cukor, egy kis tejszín, és már tökéletes is.

A barátnőimmel végre sikerült összehoznunk ezt az estét, mindegyikünk szabaddá tette magát; Fruzsi rábízta a gyerekeit a mamára, én a férjemre, Anna pedig kihagyta a kedvünkért a mai edzést.

– Kár, hogy ilyen ritkán tudunk így leülni – mondja Anna, miközben a műkörmével babrál. – Emlékeztek, régen mennyire más volt? Amikor gimisek voltunk? Órák után csak fogtuk magunkat, beültünk valahová, ittunk egy almalevet, és beszélgettünk.

– Én konkrétan emlékszem arra, amikor egy pénteki napon fogadalmat tettünk: soha nem fogjuk hagyni magunkat, hogy minket is elkapjon a gépszíj. Erre tessék. Itt vagyunk harmincöt évesen, és úgy hajtjuk a mókuskereket, mintha muszáj lenne. A szabadságunk már csak távoli emlék – feleli szomorúan Anna.

– Igen, erre én is emlékszem – bólintok, miközben felidézem magamban azt a délutánt. Boldog voltam, úgy igazán, tele várakozással, vágyakkal, álmokkal. Éreztem, hogy meg tudom majd váltani a világot.

– Tudod, Anna, te legalább egy dologban tartottad magad a fogadalmunkhoz – nevet Fruzsi. – Nem mentél férjhez, nem szültél gyerekeket, így legalább félig szabad maradtál.

– Nektek sem volt kötelező! És tudjátok nagyon jól, hogy engem meg a cégnél szipolyoznak ki. Sokszor este hétig is az ügyfelekkel beszélek, nem egyszer a hétvégéim is a munkáról szólnak, ha egy-egy nagyobb vihar után túl sok káreseményről érkezik bejelentés.

– Nem is akarsz gyereket? – kérdezem hirtelen, mert eszembe jut, hogy erről nagyon régóta nem faggattam.

– Szerintem nem – feleli némi gondolkozás után. – Nem akarom totál korlátok közé szorítani az életem.

Fruzsi is hallgatással felel erre, akárcsak én. Nagyot sóhajt, belekortyol a kávéjába, és kibámul az ablakon. Követem a tekintetét, pár percig csak némán figyeljük a járdán elhaladó embereket. Egytől egyig sietve, lehajtott fejjel, egyedül, vagy gyerekeket húzva maguk után követik a macskakövek szabályos vonalát. Nem pillantanak fel, nem esnek ki a lépteik ritmusából sem. Furcsán érzem magam, fészkelődni kezdek a helyemen, miközben azon jár az agyam, mi lenne, ha egyszer csak mindenki így kezdene el gondolkozni, mint Anna. Előbb-utóbb monoton léptek sem léteznének többé. Sem gyermekkacaj, sem művészet, sem zene. Sem ember.

Valahogy elmegy a kedvem attól, hogy folytassam ezt a beszélgetést. Matatni kezdek a táskámban, előhalászom a pénztárcámat és egy ötszázast teszek az asztalra.

– Bocs, csajok, de mennem kell – állok fel, és már húzom is a kabátom, nehogy megállítsanak.

– De hisz’ nem rég jöttél – kerekedik el Fruzsi szeme. – Ki tudja, mikor tudunk megint újra találkozni? Mostanában megállás nélkül éjszakáznom kell majd, annyira kevés a nővér a kórházban. Az éjszakai műszak után meg napközben használhatatlan vagyok.

– Majd csak sikerül valahogy – erőltetek ki magamból egy mosolyt. – De most tényleg megyek. Nem érzem valami jól magam.

– Biztos elkaptál valamit az iskolában – húzza el a száját Anna.

– Nem hiszem – felelem, de nem részletezem, hogy nem fizikailag vagyok rosszul. A lelkem háborog. Az ajtó felé indulok. – További kellemes beszélgetést!

Még egy mondatot hallok, ami Fruzsi száját hagyja el.

– Bár én se siettem volna el a gyerekszülést. Akkor mehettem volna az orvosira is, aztán most nem minimálbérért kínlódnék, hanem dőlne a pénz…

Ahogy kilépek a kávézóból, mellbe vág a hideg. Összehúzom magam előtt az egyszerű, fekete szövetkabátom és hazafelé indulok. Jól esik a hűvös, friss levegő, egy kicsit magamhoz térek tőle. Örülök, hogy gyalog jöttem, így most előttem áll egy félórás séta a Parkon át. Előhalászom a mobilom, a fülest jól begyakorolt mozdulattal a hajam mögé varázsolom, beleillesztem a hallójáratomba, kizárom vele a külvilágot, aztán zenét indítok. Azonnal átjár a jóleső borzongás és a nyugalom. A dallam, a hang… belemerülök egy időre a lüktetésbe, hagyom, hogy elragadjanak az érzések.

Közben elérek a parkhoz, ahol a fák lombjai festményszerű kaput formálva hívnak maguk közé, az őszi színekben játszó falevelek táncot járnak a hűvös szélben. Egy-egy bordó és sárga levél pörögve hullik a lábam elé. Micsoda szépség! Az erőtlen, de annál fényesebb napsugarak utat törnek maguknak a faágak közt, hogy a parkot átszelő kavicsos járdára csillogó fényjátékot varázsoljanak, hogy próbáljanak utat mutatni azoknak, akik erre járnak.

Egy nő jön velem szembe, feje lehorgasztva, vállait lehúzzák a telepakolt táskái. Arca fakó, tekintete élettelen, lábait szaporán kapkodva halad az úton. Nem csodálja meg a fénysugarakat, pedig azok az orra előtt táncolnak; nem látja a színkavalkádot a feje fölött, pedig a falevelek szinte könyörögnek érte, hogy rájuk nézzen; nem vesz észre engem sem, pedig egy mosollyal bíztatnám, ha rám pillantana.

Zeném ritmusára lépdelek tovább, közben koponyám bensőjében együtt éneklek a hanggal.

„Szemed íriszén magunkat látom,

fénylő tükör a döbbenet.

Sok életet meguntam már,

de most örülök neki, hogy itt lehetek.

Túl a bűnön, a megbánáson

hitem tüzéhez ülök közel…”

Az elmém itt megtorpan. A dalt tovább engedem, de én maradok a gondolataimmal. Az biztos, hogy az én hitem is megrendíthetetlen. De vajon jó helyen vagyok? Ezt akartam? Ez az én utam?

Elkalandozok, befelé, megvizsgálom a szívem dobbanásait, a lelkem rezdüléseit, ahogy számot vetek az életről, amit felépítettem magam köré. Lassan rám sötétedik.

– Kata néni! – hallom a zenén keresztül is a boldog gyerekhangot. Felpillantok, és még éppen időben vetem meg a lábam, mert már ugrik is a karomba Luca. Leállítom a zenét és magamhoz ölelem a kislányt, aki csillogó szemekkel néz fel rám. – Olyan jó volt ma, amikor fociztál velünk! Még az sem volt baj, hogy a fiúk nyertek!

– Szuper csapat voltunk! – simogatom meg a hidegtől kipirosodott arcát.

– Majd jövő héten is játszol velünk?

– Naná! Ki nem hagynám a lányok a fiúk ellen meccset! – kacsintok rá.

Közben felpillantok az anyukájára, aki csendben mosolyogva figyel minket.

– Annyira szeretnek téged – mondja kedvesen. – Köszönjük.

– Nem kell megköszönni semmit – mosolygok én is.

Luca elhúzódik, megfogja az anyukája kezét és egy hangosan csilingelő „Szia, Kata néni!” kiáltás közben tovább sétálnak.

A szívem boldogan dobban, a lelkem örvendve rezdül.

Zenét indítok.

Hirtelen késztetést érzek, hogy megszaporázzam a lépteim. Szeretnék minél előbb hazaérni. Lépéseimet a zene üteméhez igazítom, elmélyülök a dalban.

„És lásd
Mégis hinni kell
Hogy létezhess szabadon
Hogy szerethess szabadon
És lásd
Mégis hinni kell
Szeretni szabadon”

Közben kiérek a parkból, bakancsom már a göröngyös betonjárdán lépdel.

Egyáltalán nem érzem, hogy béklyó húzná a lábam, inkább kellemes könnyedséggel haladok az otthonom felé. A házak ablakaiból kiszűrődő fények olyanok a sötét égbolt alatt, mint egy-egy Földre szállt csillag, ami mind egy élettörténetet mesél el éppen. Szívesen meghallgatnám őket, szívesen bepillantanék néhány szobába, hogy lássam, mindegyikben ott pörög-e a mókuskerék, és elkeseredett lélek-e, aki hajtja. Börtönnek érzi-e az őt körülölelő falakat, karokat?

Hazaérek.

Ahogy belépek, Bálint már jön is elém, hogy magához öleljen. Kutatón pillantok fel a szemébe, és látom benne visszatükröződni a saját mosolyom, abban megbújva pedig az elmúlt tizennyolc évünket.

– Mi a baj? Miért nézel így? – lehel csókot a számra.

Mit mondhatnék?

– Csak hiányoztál – hallom meg magam.

Szívem szeretve dobban, lelkem boldogan rezdül.

– Te is hiányoztál – nevet rám, miközben leveszi a kabátom.

– A gyerekek?

– Beszélgetnek a szobában.

– Köszönök nekik.

Benyitok a gyerekszoba ajtaján, mire a két gyönyörűm a nyakamba ugrik. Karjaik pár percig körém fonódnak, nyugtatnak, egyben tartanak.

Nem szorítanak.

Nézem őket, közben már mesélnek rendületlen, minden új élményt, ami érte őket reggeli elválásunk óta. Azt érzem: velük vagyok teljes, de nélkülük is élek. Egyek vagyunk, de hagyjuk egymást szabadon létezni.

Együtt töltött esténk minden hátralévő pillanatát élvezem, korábbi zaklatottságom kezd alábbhagyni. A lelkem már nem háborog.

Lefekszem, és lehunyt szemhéjam mögött szinte azonnal egy álom kezd felsejleni. Még el sem aludtam igazán, csak lebegek valahol a tudatom és a tudatalattim között.

Látok.

A kék égbolton látom a békét, az erdő lombjai közt a legtökéletesebb festményt, a napsugárban a reményt, a férjemben a szerelmet, a gyermekeimben a jövőt, a lélek örökében a végtelen szabadságot.

Szívem megnyugodva dobban, lelkem békésen rezdül.

Mert én így akarok élni.

Korlátok közt is szabadon.

 

 

 

 

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…