Minap arra ébredek, hogy a rádióm nyekereg,
a nap aranyló tekintete az ablakomon tekereg.
Nyújtóznom kellene és fordulni egyet még,
rúg egyet az ágy és azt mondja, ennyi már elég.

Elindulok hát bevásárló körutamra hirtelen,
lábam alatt a kockakő unalmasan színtelen.
Földig lógó orral jönnek felém az emberek,
ja kérem, én a mosolyból ma nem engedhetek.

Üdvözölöm a virágot, jókedvemben trillázok,
gyors léptekkel szaladok és ölelem a világot.
Azt kívánom nektek legyetek ti is boldogok,
hisz értetek is újra nyílnak még a rózsabokrok.

Bár csak tehetném, mosolyt festenék az égre,
ha felnéz az ember, öröm gyúljon a szívében.
Ma mindenkinek jó hangosan előre köszönök,
talán sikerül kapni egy elharapott köszönömöt.

Vajon mi kell ahhoz, hogy néha kicsit nevessünk,
hogy önzetlenül teljes szívünkből szeressünk?
Lehet, hogy vigyor napokat kellene tartanunk,
a gondjainkat nem csak magunk előtt hajtanunk.

Hazatértem és lehuppantam egy kényelmes székbe,
összerakom a látott képet és kérdezem mi végre?
Lehet, hogy jó belesüppedni a tespedtségbe?
Kár, hogy a süketség jár az emberekhez vendégségbe.

Hegedűs Adriana az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten láttam meg a napvilágot és azóta is Budapesten élek.Tanulmányaim befejezése után…