Állok a tükör előtt. Melyik ruhát vegyem fel? Ha deréktájon nézem magam, mindenből kidudorodik az iszonyúan vastag hájam, ami őszintén mutatja meg sokszázalékos zsírtartalmamat. Ha testem felső részére tekintek, hatalmas melleimet látom, amik szinte kiszúrják a feltűnően rám bámuló férfiak meredező szemét. Ha meg egészben nézem a testemet, úgy nézek ki, mint egy göcsörtös fatörzs. Megfordulok. Úristen! Mit kezdjek én ekkora seggel? Szörnyű! Még az a szerencse, hogy arcra nem vagyok olyan csúnya, meg állítólag pozitív a kisugárzásom és fiatalabbnak látszom a valós koromnál. Azt mondják… Nem riadnak el a közelemből az emberek. Sőt, szeretnek engem. Akkor meg mit akarok? Súlyfelesleg? Leadom! Holnaptól elkezdem a fogyókúrát! Ma viszont még megeszek mindent, ami a hűtőben van. Lássuk csak! Van itt három szelet szalámi reggelről, azt ráteszem egy kis vajas kenyérre. Maradt tegnapról egy adag borsóleves. Hűha! Nyolc darab töltött káposzta! Annak nem tudok ellenállni. Az hidegen is finom. Ez az egy étel az, amire rájárok, s eszegetem, amíg tart belőle. Na, még egy csoki is kelleti itt magát! Hogy kitolnak ezek velem! Mit csináljak? Anyámtól azt tanultam, hogy ételt vétek kidobni!  Nem. Nem egyszerre eszem meg. Beosztom estig. Aztán holnaptól tényleg ráállok a fogyókúrára. De előbb a mérlegre. Juj, de sokat mutat! Kövér vagyok, mint egy disznó! Még jó, hogy nem születtem annak, másképpen levágnának és kolbászt meg pecsenyét sütnének belőlem! Füstölnék a csülkömet. Még tepertőre is futná. Ha így haladok, a magasságom egyenlő lesz a szélességemmel, s joggal mondhatják majd rám, hogy „Széle-hossza egy!”

Istenem! Milyen csinos voltam még pár éve, 54 kiló. Most meg lassan a duplája. Elő is veszek egy fényképet, s mellé teszem a mostanit. Kirakom az asztalra. Előbbit azért, mert újra olyan akarok lenni. Csinos, formás. Utóbbit meg elrettentő példának. Azt fogyás után is kint hagyom majd, sőt a hűtőre ragasztom, nehogy megpróbáljak a helytelen táplálkozás bűnébe esni. Kiírom, hogy „Vigyázat! Hízásveszély! Ezzel figyelmeztetem magam. Csak az a baj, hogy minél jobban vágyom a fogyásra, a szépségre, annál inkább vonz a hűtőszekrény. Akár egy hűtőmágnest, azzal a különbséggel, hogy én belülről tapadok. Kinyitom. Nézegetem, mi van még benne. Kísértésbe esek. Bezárom. Kívánom. Nagyokat sóhajtok. Visszamegyek. Megismétlem. Habos süteményre, rántott húsra gondolok. Nehéz az élet. Szerencsére nagy konyhám van. A kisebbe beszorulnék. Milyen jó lenne, ha rám jönnének azok a szép ruhák, amiket régen hordtam! Az estélyimet sajnálom eltenni a vállfáról. Annyira szép! Nem férek bele. Legalább gyönyörködöm.

Emlékezem: mesemondó verseny országos döntőjében vagyok. Pechemre tükrös teremben zajlik a megmérettetés. Ráadásul pont az a fal szembesít a dagadtságommal, amelyik mellett ülök. Igyekszem én elfordulni, de valahogy mindig meglátom magam. Szerintem ez a tükör torzít. Otthon kevesebbnek látszom. Olyan széles csak nem lehetek, mint amilyennek ott látom magam! Nem tudok másra gondolni. Másfajta körülmények között talán izgulnék egy kicsit, meg memorizálnám magamban az elmondandó szöveget, most azonban leginkább a súlyom foglalkoztat. Hogy álljak így színpadra? A nevemet hallom. Muszáj kimennem. Fellépek. Minden szempár rám tekint. Elkezdem. A zsűri figyel, jegyzetel. Mondom a mesét, közben önkéntelenül a rútságomra gondolok. Jó, hogy nem a rút kiskacsát választottam. Érzem, hogy mozog alattam a színpad, a lábam megremeg. Lehet, még be is szakad alattam. Vége. Hallom a tapsot, látom a mosolyokat. Ott a tükör. Szünet. Kimegyek. Ebédelek. Másik teremben eredményhirdetés. Ott nincs tükör. Jól érzem magam. Arany oklevéllel ismernek el.

Vonaton újra evés. Hazaérek. Mi van a hűtőben? Vacsorázom. Megfogadom: holnaptól…

…de azt a finom töltött káposztát még a mai napon elfogyasztom.

 

Nyíregyháza, 2019.07.01.

Szabó Veronika

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…