– Hála a Jóistennek, hogy életben maradt! – hallom meg anyám hangját.

Csak csend rá a válasz.

Hosszúra nyúló csend, amit újra anyám hangja tör meg.

– Ne sírj! Már sírtunk eleget! Életben van, csak ez számít, minden rendben lesz!

Zokogás.

Fogalmam sincs, hol vagyok. Nem tudom, mi történt.

– Nina, kérlek, próbálj megnyugodni! Lehet, hogy hall minket. Inkább bíztasd, beszélj hozzá, akkor talán előbb felébred!

Szipogás. Csak szipogás a válasz.

A szemhéjam olyan nehéz, mintha egy mázsányi súly lenne rajta. Meg kell küzdenem azért, hogy fel tudjak pillantani. Percekbe telik, mire sikerül. A fény zavarja a szemem, fájdalom hasít a fejembe. Hunyorognom kell, próbálok ráfókuszálni valamire. Bármire.

Neoncsövek. Neoncsövek világítanak a mennyezeten.

Elfordítanám a fejem, hogy mást is lássak, de nem megy. A nyakam valamiért nem mozdul. Csak a szememmel tudom körbepásztázni a terepet.

Anyám áll az ágyam mellett. Anyám és Nina.

– Istenem, Rajmi! – fogja meg anyu azonnal a kezem, szeme könnyes, a hangja megremeg. – Hát itt vagy! Hát magadhoz tértél!

Nina nem mozdul. Csak sír. Folyamatosan törölgeti a szemét, fújja az az orrát. Nem akarom, hogy sírjon. Annyira szeretem őt! Ő az életem értelme! Megkönnyebbülök, amikor eszembe jut, hogy néhány hét múlva lesz az esküvőnk. Nem kell sírnia, egy életen át vigasztalni fogom, vigyázni fogok rá. Megérdemli. Ő a legcsodásabb nő a Földön!

– Már annyira aggódtunk érted – folytatja anyu, hozzám hajol, és egy puszit nyom a homlokomra. Jól esik az érintése, és az is, hogy közben az orromba kúszik az illata. Az a mindenre-gyógyír anyuillat.

Semmire sem emlékszem. Csak arra, hogy Ninával és Robiékkal elmentünk síelni. Elfoglaltuk a szobánkat, aztán birtokba vettük a vakító sípályát. Megnedvesítem az ajkam a nyelvemmel, megköszörülöm a torkom, aztán megkérdezem azt, amit muszáj tudnom.

– Mi történt velem?

Nina elfordul, kifújja az orrát.

Anyu odahúz egy széket az ágyam mellé, leül, megfogja a kezem és rám mosolyog.

A szemében bánat ül, de mosolyog.

– Baleseted volt – mondja halkan, mire én is mosolyra húzom a szám.

– Nem mondod? – forgatom a szemem. – Erre magamtól is rájöttem. A részletekre vagyok kíváncsi. Ugye az esküvőig rendbe jövök? – teszem fel a legfontosabb kérdést.

Hosszúra nyúló, baljós csend a válasz.

Aztán Nina feltörő zokogása a szívemig hatol, anyu a kézfejemet simogatja.

Nem tetszik a dolog. Nem tudom, mi lehet a baj, mert nem érzem magam annyira rosszul. Kicsit szédelgek, fáj a fejem, de a kezem-lábam nem fáj, valószínűleg nem törtem össze magam túlságosan. Talán csak agyrázkódásom lehet, esetleg kisebb zúzódások.

– Rajmi – súgja anyu. – Nagyon komoly baleseted volt. Senki nem tudja, miért veszítetted el a kontrollt, de teljes sebességgel becsapódtál a fák közé.

Semmi gond, máskor is szálltam már el. Majd helyre jövök.

Lehunyom a szemem, mert hasogat a fejem, és amig anyu nem beszél tovább, fogadalmat teszek. Most még csak magamnak, de az esküvő napján Ninának is el fogom mondani, mire jutottam. Változtatni fogok az életemen. Kevesebb munka, több idő a szeretteimmel. A veszélyes sportokat befejezem. Nem vagyok már húsz éves. Gyerekeket szeretnék. Családot. Nyugalmat. Mosolyognom kell magamon, amiért úgy jártam, mint annyian mások: hogy egy baleset kell ahhoz, hogy az ember visszavegyen egy kicsit a pörgésből.

– Rajmi – szólal meg anyu újra, a hangja remeg. – Nagyon csúnyán összetörted mindkét lábadat…

Nem hiszem, hogy így lenne, mert nem is fáj a lábam. Viszont most éppen azt érzem, hogy kegyetlenül viszket a lábujjam. Bármennyire bénán is hangzik, segítséget kell kérnem.

– Anyu, mielőtt folytatnád, légyszi, vakard már meg a bal lábamon a nagylábujjam – vigyorgok rá, mire Ninából fájdalmas nyögés, majd újabb zokogás tör ki.

Anyám fal fehér, szemében rémület ül.

Minden erőmet összeszedve felemelem a fejem a párnáról.

A szívem vadul dübörög, miközben tekintetem végigsiklik a takarón, a mellkasomtól kezdve a hasamon át, le a csípőmig.

Itt érek véget.

Tenyeremet a fülemre tapasztom, hogy ne halljam a pokoli üvöltést, ami visszaverődik a falakról, de hiába… hallom, egyre hangosabban és hangosabban, egyre elviselhetetlenebbül… talán már örökre…

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…