Merre induljak,
Hogy megtaláljalak?
Tudom, hogy ott vagy az eső cseppjei között. Hogy amikor a szél tépi a fákat, belefésül téged ágai közé. Fenyők tűi közé beékelődő Napfény vagy, ami halványan táncol az arcomon. A hideg a hátamon, ami végig szaladva borsókat hagy maga után. Amikor a villámok egy pillanatra darabokra osztják az eget, ott vagy darabjaik között, és olyan gyorsan tűnsz el, mintha nem is lettél volna. Úgy vigyáznék rád, mint hold a fényére, mint rózsa a gyenge hajtására, mint a méhek királynőjükre. Azonban az égnek szüksége volt még egy csillagra. Azelőtt mindig együtt néztük őket, és rengeteget meséltél róluk. Mindenhová együtt mentünk. A gyümölcseit virágokban érlelő jó illatú fák közé. Mezőkre, százszor szépek közé. Emlékszem, amikor megcsókoltál, belepirultak a fehér virágok szirmai, és megégettük őket egyetlen egymásra szegezett tekintettel. Erdők, fák és bokrok égtek amikor rám néztél. Háborgott a tenger és minden erejével azon volt, hogy tüzet oltson.
 Összetöredeztek a sziklák, és beomlottak a barlangok. A magas hegyek éles bércei megtompultak. Kiégtek a szentjánosbogarak, nem világítottak tovább. Megnémultak a tücskök és szárnyait vesztették a madarak, amikor lelkemre, mint tiszta tóra hullajtottál cseppet s mindent összetörve hagytál magad után, mikor elmentél. Becsaptam az ajtóm, de nem fordítottam kulcsra, mert vissza vártalak. Sosem jöttél félkarú, száraz, hanem meleg, puha öleléssel lépted át a küszöböm mézédesen mosolyogva. Azonban nem jöttél vissza. Mielőtt elmentél, mindenhová együtt mentünk. Jogosan dühít tehát, hogy a csillagok közé nem vittél magaddal, de vissza jársz néha-néha, hogy a frászt hozd rám, amikor hallom egy egy esőcsepp földre érkezésekor loccsanni a nevem.
Te is látod, hogy virágok között alszom. Azonban nem tudod, hogy könnyeimen nevelt rózsák díszítik a lepedőm. Tüskéik elérik a bőröm. Csordulnak könnyeim mikor marnak, mint gyilkolásra született kígyók. Azokból táplálkoznak. Annyira szépek, hogy meg nem mondanád róluk, mennyire kegyetlenek és önzőek. Mint a csillagok. Felháborít, hogy ők millióan vannak s mégis tábort gyűjtenek maguknak. Minek?
Talán, hogy megvilágított út legyen az ölésre termett kígyók előtt, vagy csak azért, hogy minden este felnézzünk az égre és saját csillagunkat keressük.
Szomorúság rejtőzik a természetben, ott van a tél fagyos hópihéiben, amiket tompított napsugarak kísérnek, majd ölnek meg. Az őszben, amikor érlelődik a bor és sorba állanak, hogy kiszipolyozzák a tőkéket. Olyan szomorúság ez, amit száz rózsa között a pitypang, ezer pacsirta mellett a varjú érez. Hiába próbáljuk elrejteni, és hiába lettél csillag, te sem tudod elnyomni fényeddel. Nézd csak meg… Hiába lettél csillag…

Kupás Virág az Irodalmi Rádió szerzője. Kupás Virág vagyok. Jelenleg a DRK Dóczy Gimnáziumának első éves diákja, illetve…