Csodálatos volt ez a nyárutó. A kora reggeli hűvös harmat még nyolc órakor is ott csillogott
a faleveleken. A langyos napsugár délfelé felerősödve még ugyan a nyarat idézte, de ember, állat
érezte, hogy a közelben már ott csörtetett az ősz. Szerettem ezt a kis Balaton menti falut,
nagyanyámék házát, a kilátót, ahonnan – apró, csillogó gyöngyszemként – rálátni a tóra. Itt
üldögéltünk langyos nyári esténként Emmával, új barátnőmmel, néztük az ezüstös fényű Balatont,
közben Emma csodálatos dallamokat játszott a furulyáján. Mindig magával hordta hangszerét
nadrágja hátsó zsebében és szívesen játszott rajta.
Bármennyire is Balaton-parti volt a község, fürdésre, strandolásra a tóban csak ritkán volt
lehetőségünk. A faluból még tovább kellett menni busszal a partig, erre többnyire nem volt
pénzünk, így maradt a kilátó. Emma álma az volt, hogy egyszer majd híres zeneszerző lesz, a zsebei
mindig tele voltak apró papírdarabokkal, ahol a fejéből kipattant kis dallamait feljegyezte.
Esténként ezeket bemutatta nekem, de bármit el tudott játszani furulyán, amit csak kértem tőle.
Éreztem, hogy Emma nagyon tehetséges, sokkal többet érdemelne, mint a kis kopott furulyája.
Zeneiskolába kellene járnia, de szüleinek erre nem tellett, ezért is költöztek a nyár elején a
nagyszülők házába. Maradt az álmodozás a tóról, a rajta ezüst ruhában táncoló tündérekről, a
naplemente által szőtt aranyhídról, melyhez Emma csodálatos aláfestő zenét komponált.
Augusztus közepe táján a fejembe vettem, hogy öcsémnek a novemberi születésnapjára egy
sálat fogok kötni. Mivel pénzem nem volt fonalra, néhai nagyapám régi, megkímélt kötött pulóverét
néztem ki erre a célra. Esténként ezt bontogattam, majd gombolyaggá tekertem a fonalat, sokszor
még a kilátóhoz is elvittem és furulyaszó mellett fejtettem tovább.
A csodás nyárnak lassan vége szakadt, anyám is megérkezett a városból az utolsó héten,
hogy haza vigyen bennünket az öcsémmel. Szerettem volna valamilyen ajándékot adni első közös
nyarunk emlékére Emmának búcsúzóul. Azt találtam ki, hogy a furulyája számára készítek egy
tokot, hogy védve legyen, hiszen sok helyen már teljesen lekopott róla a festék. Anyám segítségével
fekete filcből, amit nagyanyám rongyos zsákjában találtam, megvarrtam a tokot, anyu piros hímző
fonallal egy tulipánt és Emma monogramját hímezte rá. Örömmel vittem a kilátóhoz, ahol Emma
várt. Zavarban volt, amikor átadtam neki, sajnálta, hogy épp most nem hozta magával a furulyát,
megnyugtatott, pont jó lesz rá a tok. De ő is hozott nekem búcsú ajándékot és elővett egy pár
kötőtűt, hogy mielőbb nekikezdhessek a sál kötésének. Rögtön megpróbálkoztam egy próba
kötéssel az iskolában tanultak alapján. Emma hallgatagon ült. Biztos fél az új iskolától, hiányoznak
a régi barátai, gondoltam, és mi is elválunk egy időre. Megígértem neki, hogy gyakran írok majd.
Másnap a délutáni busszal indultunk haza felé. Korábban érkeztünk a megállóba anyámmal
és öcsémmel. Nem messze egy kis ligetes téren emberek jöttek- mentek, kis asztalokon, székeken
mindenféle felesleges dolgaikat árulták. Hogy elüssük az időt, mi is közéjük keveredtünk. Egy
öregurat pillantottam meg egy összecsukható széken ülve, előtte kis kecskelábú asztal, rajta apró
porcelán váza, alumínium evőeszközök, vésők és egy kis kopott furulya. Nem hittem a szememnek.
Körben lekopott már róla a festék, úgy, ahogy Emmáén is. Ez Emma furulyája! – villant át az
agyamon. Ezért volt olyan zavarban, amikor odaadtam neki a tokot. De hogyan válhatott meg a
legnagyobb kincsétől!
– Bácsi, magáé ez a furulya?
– Egy kislány hagyta itt nálam a minap a feleségem kötőtűiért cserébe.
Zavartam nyúltam a táskámba.
– Ezek voltak azok a kötőtűk? Szívesen visszacserélném a furulyára. Az öregúr készségesen
beleegyezett, most már csak az volt feladat, hogyan juttatom el Emmához. Kapóra jött, hogy
megláttam öccsét, Jocót a többi fiúval csellengeni a buszmegálló környékén. Kezébe nyomtam és
lelkére kötöttem, azonnal induljon haza felé és adja át a nővérének.
– Pedig jól jött ez a kis csend. Mondta pimaszul a kisfiú.
Nemsokára nagy porfelhővel befutott a buszunk én pedig könnyű szívvel szálltam fel egy lecsó és főtt kukorica illatú boldog nyár emlékével.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…