Önmagam időutazása

1. Vitorlák

Szélcsend-vitorlák rezzenése száll,
mozdul merészen vásznak hófehére,
árboc-csúcs ujja felmutat az égre,
szellőnyi mámor útra invitál.

Tágulj, csak tágulj, szép látóhatár!
Ráérzünk itt a föld-gömbölyűségre.
Kicsik vagyunk, s ha vagyunk is, mi végre?
Megtorpanunk a lét kapuinál.

Kis boldogságért némán reszketünk,
csak távlatokban sejt reményt szívünk,
fehér pontocskák, röppenünk felétek!

A gondolat parányi hírnökünk,
fehér vitorlák, szellőtök leszünk,
s a végtelen víz önmagára ébred…

2. Lelopni

S a végtelen víz önmagára ébred,
és élni kezd, érezni bút, nyarat,
lelopni tűz-égette álmokat
a Nap csókjától, titkok nyitja végett.

Ó, jöjjetek, tenger-dédelgetések!
Átadni lényünk csak nektek szabad,
most minden áldott csepp nyugalmat ad,
leoldja szívünkről a fránya kérget.

Viselkedünk, mint írott etalon,
gyarlóságokra nem kerül ma sor,
rettegjetek, göcsörtös büszkeségek!

S ha tart is erre árny-gond valahol,
sután nyüszít és gyáván meglakol,
hullámok mossák át a Mindenséget.

3. Arányok

Hullámok mossák át a Mindenséget,
olykor jelentnek könnyes tisztulást,
felizzó szélben hűs álom-varázst,
védőn ölelnek s játszanak tevéled.

Vagy csak hiszed, hogy ők léteznek érted,
csobbanják: szűnjön benned lázadás!
Szeretni tudj és mindent megbocsáss,
ami csupán kis satnya, törpe vétek!

Egy nagy egésznek vagyunk részei,
itt tudjuk ezt felfogni, érteni,
az élet-bölcső ős-kapuinál.

Ahol Teremtőnk is kedvét leli,
ahol a lég csend-békével teli,
és tiszta kékség égre rátalál.

4. Illúzió

És tiszta kékség égre rátalál,
míg ránk borul a tenger-tükrű mennybolt.
Úgy érezzük, tán kígyó-alma sem volt,
és nem sikoltott száz torkú halál,

labdába sem rúgott érdek-csatár,
kerülte Édenünket még minden gond,
a versenyszellem nem volt döntő szempont,
s elrejtőzött az irigység-sakál.

Merítkezünk a tengerkék varázsban,
lélek-fürösztő filozófiákban,
mindennap malma nem őröl-darál.

Szemrebbenésünk kissé logikátlan…
Ajándékul kapott csodavilágban
szemernyi ember megbűvölten áll.

5. Szunnyadó

Szemernyi ember megbűvölten áll,
kicsinységét talán megérti végre.
Erőt remeg hullám szent szelídsége,
mit nagy vihar vészessé ondolál.

Fodrok tajtékján orkán orgonál.
Bár félelmeknek nincs jelentősége,
minden vihart felőröl büszkesége,
csalódás tombol, s csendet indukál.

A végtelen nem szórja átkait,
s ha szórja is, hát másutt és nem itt,
könnyed hajók, napfény ringatta képek

az embert rendre megtéveszthetik.
Illúziókat vágyából merít,
szeme csodáknak távolába réved.

6. Gyógyhatás

Szeme csodáknak távolába réved
a szemlélőnek, ki megrészegül,
úgy érzi, nincs már többé egyedül,
s lekoptak róla görcsös, szürke évek.

Imák arcába rejtett békességek
csitítgatnak ma rendületlenül,
rút bosszúvágyak lánca elkerül,
itt érthetőbb és élhetőbb az élet.

Turista-lélek mindezt így hiszi,
felhőt haraptak rossz emlékei,
hegyek mögül e partokig nem értek.

Játék-idillt a vándor kergeti,
víz csillámát fény-nyárban nézheti,
feled most minden vészterhes sötétet.

7. Villám-kezdemény

Feled most minden vészterhes sötétet
hullám-öleknek virgonc bajnoka.
Világ-bolyongó, s itt talált haza,
ahol a bánat tengely-mélybe téved.

Ne sírj, ne fájj, felhő, ha elvetéled
a könnyeid, mert sorsod mostoha,
ahová indulsz, nem jutsz el soha,
hamvába hull kis villám-kezdeményed.

Borongást nem kért napsütötte bőrünk,
ám felhő-sorsba bele kell törődnünk.
Nyár édes csókja egykor messze száll.

De mégis-mégis véle kergetőzünk,
kitárt karunk ma zöld utat kap tőlünk,
béklyót, bilincset gyorsan eldobál.

8. Eldobál

Béklyót, bilincset gyorsan eldobál
újulni vágyó légvár tervezője,
magas toronyból bátran néz a földre,
titokban tudja, ingadozva áll.

Ó, nemcsak ő, de műve is, a vár,
ám mégsem képes okulni belőle.
Hisz’ rózsaszálat vagy vad vihar tör le,
vagy orv időnek kése rátalál.

Lázongó múltat senki sem tetéz
marcangolással. Csak örömre néz.
A fák alatt öregnek, fiatalnak

kedélye túlzottan merész,
uralkodó az érzelem – s nem ész.
Itt vége-hossza sincs kabóca-dalnak.

9. Sós széltől

Itt vége-hossza sincs kabóca-dalnak,
nem érzik még a hűvösebb időt,
nem tudják, mi az után és előtt,
s nem félik titkát semmilyen viharnak.

Orkán-üvöltés messze űzve hallgat,
hiányoznak szelek, a törtetők,
a felborítók s mindent felfedők.
Majd jönnek egyszer zaklató fuvalmak,

Nem látunk akkor, kék-szem tengerünk,
most arra vársz, hogy csendben elmegyünk,
s megtáltosodnak ásító nyugalmak.

Ha elhagyunk is, megmaradsz nekünk,
szelídnek őriz meg lélek-szemünk…
– Amott a pálmák sós széltől susognak. –

10. Nem bánom

Amott a pálmák sós széltől susognak,
sejtelmes lelkük titkon őszt üzen,
örökszép nyárban nem hisz senki sem,
az élet pózol sanda mámoroknak.

Magam nem érzem százszor elhagyottnak,
szemem, ha pásztáz csendes kék vízen.
Nyugalmát otthonomba elviszem,
s nem bánom én, ha fény-dzsinnek hazudnak.

Mának virágát tépdesem magamnak,
tagadva létét villámló haragnak,
amíg az ősz avarral nem temet.

A cápák néha emberhúst harapnak,
félelmeim mégis távol maradnak.
S én, tenger, kérem szép szerelmedet!

11. Csend-hűség

S én, tenger, kérem szép szerelmedet!
Csak kedves arcod bámulnám napestig,
az égi vándorok ha újra festik.
Meglátnám benned jobbik énemet!

Tudom, sirályom szárnya reszketeg,
de szívemet értékeid megejtik.
Ráják raja nem szül kételyt semeddig.
Talán megérted csend-hűségemet!

Etalonom vagy mindenek felett,
tenger-szóid magamtól mentenek.
Nem tarthat senki megrögzött konoknak.

Közeledben egy más ember leszek.
– Ártó démonok, elkerüljetek! –
Hűs csobbanással hódolok haboknak…

12. Kövek között

Hűs csobbanással hódolok haboknak,
– nem tudva semmit mély erőiről,
bizonytalanságok redőiről, –
hadat üzenve sárgult tegnapoknak.

Kövek között még gondjaink topognak,
Bár sérült lábunk néha már kidől,
Nem úszhatunk el jósorsunk elől,
Megújhodásunk vakbuzgón kopogtat.

– Felejts el, lélek, tenger bánatot,
mit ember-raj egymásra rárakott,
légy munkálója tisztult harmatoknak! –

Megértő-langy védelmező habok
ma szép testén igéznek holnapot,
becézőn, lágyan karjaikba csalnak.

13. Felhő-vitorlák

Becézőn, lágyan karjaikba csalnak
egek kékségét vibráló vizek,
s a végtelent fúró tekintetek
a „tengersokról” hű fogalmat kapnak.

Pénz-milliárdok, létszámok, hatalmak
modellezését így kísérli meg
határtalant bitorló képzelet.
– Felhő-vitorlák ég alján dagadnak… –

Hó-gyolcsot szőttek szorgalmas karokkal,
S feszítettek erős árbocrudakkal
Pénelopé-tanítvány istenek.

Hullám-hívőik nagy-nagy nyugalommal
sugallatukra átfonnak azonnal,
s boldog-igézőn elmerítenek.

14. Szikrát csihol

S boldog-igézőn elmerítenek
hullám-karok. S e drága, szent mohóság
pecsételi meg néha népek sorsát.
– Ó, mennyi dráma, mennyi ütközet! –

Világfelosztó néma tengerek
Ringatták fenségek kalózhajóját,
Kincs-tömkeleg lepte el Európát.
– Vén ráncos testén véres ékszerek! –

S a gén-selejtek bölcs kiiktatása
Benned fogant meg, tenger mormolása.
– Fegyenc-telep így új földrészt talál. –

Minden te vagy: jó-rossz találkozása!
Szikrát csihol bennünk gondolkozás, ha
szélcsend-vitorlák rezzenése száll…

Mesterszonett

15. Tengerkék

Szélcsend-vitorlák rezzenése száll,
s a végtelen víz önmagára ébred,
hullámok mossák át a Mindenséget,
és tiszta kékség égre rátalál.

Szemernyi ember megbűvölten áll,
szeme csodáknak távolába réved,
feled most minden vészterhes sötétet,
béklyót, bilincset gyorsan eldobál.

Itt vége-hossza sincs kabóca-dalnak,
amott a pálmák hűs széltől susognak,
s én, tenger, kérem szép szerelmedet!

Hűs csobbanással hódolok haboknak,
becézőn-lágyan karjaikba csalnak,
s boldog-igézőn elmerítenek.

Bognár Stefánia az Irodalmi Rádió legjobb szerzője 2009. cím birtokosa. Ady születésnapján láttam meg a napvilágot. Talán ő…