Ha mellettem lennél, tudom, boldog lennék!

Minden reggel előtted ébrednék. Hallgatnám, hangos szuszogásod dallamát.

Nézném nyugodt arcod vonalát, ahogy, mint egy kisbaba, békésen szundikál.

Csak aprócska rezgések díszítenék ábrázatodat, vagy nyakadon egy ér mozdulna,

ha valami megzavarná álmodat.

Szeretnélek nézni, mert mikor könnyeden aludnál, nem olyan arcot hordanál, mint

akkor, mikor a Nap a magasban jár.

Vagy nem olyat, mint mikor munka közben tekinteted nem a jelenben botorkál.

Nem nyomasztaná a sok gond, a büszkeség, semmi harag vagy indulat egyetlen változata sem,

csak az ártatlan nyugalom árasztaná el vonásaidat és pihenne csendesen.

Hozzád érni nem mernék, hogy fel ne ébresszelek, de gondolatban végigsimítanék az egész testeden.

Először a hátadon, mely oly sok ember gondját cipelte már.

Aztán erős, izmos karodat simogatnám, mely annyiszor óvott védett és

segített engem sok-sok félelmen és bajon át.

Majd tenyerem a fejed felé csúsztatnám, beletúrnék jó szagú, őszülő hajadba.

Türelmet szugerálnék bele, és nyugalmat, hogy nappal könnyebben vedd az akadályokat.

Mert érezném, hogy mennyi gond kavarog ott belül, s átadnám neked minden erőmet, hogy ne

legyenek a napjaidban nyughatatlan percek!

Aztán homlokodra forró csókot lehelnék, hogy tudd, mennyire nagyon szeretlek!

Majd óvatosan, hogy még a levegő se mozdulna, kilopóznék mellőled, s hagynám, hogy

a múló percek még tovább álomföldre vigyenek. Talán könnyebb lenne úgy a napod, ha

a fáradt tegnapot kipihenheted.

Gyorsan felöltöznék, megmosakodnék, kicsit szebbé varázsolnám elnyűtt fizimiskámat,

majd bekapcsolnám a kávégépet, mivel tudnám, hogy úgyis jönnél utánam, mert megéreznéd rögtön,

hogy magadra hagytalak, és nélkülem,  egyedül az ágyban nem éreznéd jól magad.

Te sietnél hozzám, hogy újra velem lehess, mert nem fecsérelnéd el alvással a rohanó perceket,

amit nélkülem kell elvesztegetned.

Kicsit döcögve, nehéz léptekkel jönnél, és szorosan átölelnél, én pedig annyira örülnék neked.

Rád mosolyognék, köréd fonnám hideg kezeimet és füledbe súgnám, hogy:

Jó reggelt szerelmem! Ma megint annyira szeretlek!

Szeretnélek csendben nézni, ahogy szürcsölöd a forró feketét, de én, mint mindig olyankor,

biztos kicsit nagyon bénáznék.

Leejteném a kávéskanalat, ami a barna padlóra érve borzasztóan csörömpölne,

vagy ha bekapcsolnám a tévét, az valami iszonyú hangerővel jönne be.

Én meg nagyon dühös lennék, hogy máskor bezzeg hangja sincs,

te pedig csak nevetnél, hogy még egy ilyen ügyi-fogyi csaj a világon nincs.

De tudnám, hogy ez téged nem zavarna, mert ismernél engem már annyira,

hogy ez vagyok én, aki össze-vissza esetlenkedik néha.

Amíg borotválkoznál és készülnél a napra, én egy szerelmes szívet nevetős szmájlival

küldenék neked a telefonodra.

Mikor munka közben észrevennéd az üzenetemet, mosolyognál egyet és azt gondolnád,

milyen kis hülye, de legalább a tied!

Majd te is küldenél egy kacsintós fejet és mellé írnád, hogy nagyon imádsz és alig várod

az estét, hogy újra a karjaimban lehess!

Ha mellettem lennél, tudom, nagyon boldog lennék!

Minden nap friss ebédet főznék, és várnálak terített asztallal, és izgatottan

nézném a reakciódat, hogy vajon ízlik-e az étel, mit neked készítettem nagy-nagy szeretettel.

Ha elutaznál és már túl soká nem jönnél, folyton csak érted aggódnék.

De nem akarnálak gyakran felhívni, hogy akkor éppen merre jársz, vagy mikor érsz haza,

mert azt hinnéd, hogy nem bízok benned, és ez téged nagyon bántana.

Pedig csak féltenélek, és biztonságban szeretnélek tudni, és nem akarnék mást, csak újra átölelni.

Néha írnál nekem egy rövid mondatot, hogy mindjárt itthon leszel, de akkor meg attól lennék

ideges, hogy vezetés közben írogatsz és nem az útra figyelsz.

Végre meghallanám kulcsod csörömpölését, én rögtön az ajtóban teremnék.

Magamhoz húználak, szorosan ölelnélek, és hogy újra mellettem lennél annak úgy örülnék.

Te fáradt lennél, de nem tennéd meg soha, hogy ne csókolnál forrón szájon és ne

néznél rám mosolyogva.

Karodban tartanál és a fülembe suttognád, hogy egész úton rám gondoltál,

én meg azt motyognám, hogy minden percben hiányoztál.

De te meg sem hallanád, mert hangos szívdobogásom minden szavam túlharsogná.

Elmesélnénk egymásnak, hogy mi történt aznap, de már alig várnánk, hogy a szavak elfogyjanak!

Majd sietve készülnénk, hogy újra elvesszünk egymásban!

Sejtelmes félhomály várna a mi kis szobánkba.

Ölelkezve pihennének lelkeink egymásba fonódva. Olyan boldogok lennénk, mint még soha!

Ha mellettem lennél, tudom, nagyon boldog lennék!

Minden áldott reggel Istennek imát mondanék, hogy téged adott nekem!

Veled akarnám leélni az egész életem!

De te nem vagy mellettem, ezért csak elképzelhetem,

milyen boldog lennék veled, ha te volnál nekem!

Kapusi Edit az Irodalmi Rádió szerzője. A nevem Kolozsvári Csabáné Edit. 1968. július 28-án születtem Debrecenben. Itt is…