A léptére megdobban a föld szíve,
Sötét szemének nézése lágy ölén
nap ragyog. A szikrázó jövőn égve.
Múló időnek zöld léptei jöttén
az Osl nemzettség szárnyas sas lábán járt,
a jó Dorottya nádorasszonnyá vált.

Vagyona csillogó, élete pompa.
A boldogság oly kevés időt marad,
míg a halál a férjét elragadja.
Az igaz méltóság belülről fakad.
Örökölt aranyat, hozzá birtokot,
melyből gyászában Istennek áldozott.

Jön a török, már látszik kardja fénye.
A veszedelmet lesz, ki megállítja?
Bakócz lesz a pápa? …ország reménye
…csakhogy a konklávé ezt máshogy látja.
Közben Dorottya újra kezét nyújtja,
két fiúnak lesz jó nevelőanyja.

Lajost arra kérte a nemes asszony
– férjei, s az ő múltja összeolvad –
a szokástól eltérve címert kapjon,
melyen ősök jelképe szét nem szakad.
Saját jogán címerét ím, megkapta,
de nemességét nem e címer adta.

Asszonyi tartása szíve záloga.
Üde és művelt, szolid, mégis fényes.
Lelke volt nemes és élete maga.
Ország gyűlésén jelenléte ékes.
Férjének két fiát híven nevelte.
Jaj, a nádort ismét sírva temette.

A méltósággal fogadott gyászában
hitét mennyei erősség rendelte.
Otthont teremtett Siklósnak várában,
nemes és szolgáló mind megkedvelte.
Szívesen fogadott szegényt és árvát,
jóra nevelte nemeseknek lányát.

Imák sóhaja száll a várkert felett.
Nevelt fiából országunk püspöke.
A véres háború ím, megérkezett
– a csatában kereszttel a törökre –
mindhiába – vérhullámos a Csele.
A halál szagát hozza Mohács szele.

A török pusztítás végigsöpörte,
mohácsi csatamezőn halotti csend:
“nemzeti nagylétünk nagy temetője”
a halottat temetni, ez itt a rend.
Véres holtak fölött ima világít.
Dorottya hite, fohásza irányít.

“Minden halottnak jár a végtisztesség!
Gyertek fiamat s királyunk keresni!
Végső nyughelyre kellene temessék,
a véres földön sírokat megásni!”
Ástak a jobbágyok síri vermeket.
Arcokon a könny mély barázdát vetett.

Ráncokon bevésődött idő átkos,
háborgó évszázadok előjele.
Túlélni csak a Tett segít, országos,
könnyes kínokat megosztani vele.
Ó, adj tanácsot! Túlélni mint lehet?
A túlélő nem felejt, de eltemet.

“nemzeti nagylétünk, nagy temetője” – idézet Kisfaludy Károly Mohács c. művéből

A vers az Irodalmi Rádió Históriás című pályázatára; Üzenetek a múltból – Történelmi tárgyú szépirodalmi alkotásokat tartalmazó antológiájában jelent meg.

Kanizsai Dorottya szobra Siklóson. Borsos Miklós alkotása