Bácsi­

Országépítők, merész felfedezők, cingár poéták és táltos paripák büszke

 szolgálója

  Festményként maradt meg bennem az a kép amilyennek először láttam. Egy régi, magas, belvárosi lakás nagyszobájának széles, üveges tetejű pultokkal leválasztott negyedében ült egy küsün az ablak előtt, szájában nagyobbacska tű, melyben viasszal impregnált zsineg feszengett, s kezében kurtanyelű, maroknyi árral éppen lyukat fúrt az összefogott bőrbe, hogy legyen hová egy újabbat ölteni. Mesebeli volt. Különösen a küsü, amely úgy nézett ki, mint egy kedves és pompás facsikó. Valójában a küsü egy négy lábon álló, nyereg alakú ülőkével bíró alkalmatosság, a szíjgyártó tán legfontosabb munkaeszköze. Elülső részén egy kb. 40 cm magas, fából készült satuféleség (a “csikó” erős nyaka) magasodik az ülő mester előtt, melynek pofái közé fogták az összevarrandó bőröket, s egy ugyancsak fából készült “szárnyas csavarral” lehetett szorosra húzni, rögzíteni a pofákat. A titokzatos, bőr- és enyvszagú szobában egy morcosnak látszó öregember bütykös ujjaira, érdesre dolgozott kezeire esett a fény, amint különös, íves formára szabott bőrök összevarrásán fáradozott. Körülötte a pulton s a hosszú munkaasztalon további kiszabott bőrök várták, hogy sorra kerüljenek. Katonás rendben, a legkülönbözőbb alakú éles, szúrós vagy éppen tompa szerszámok sorakoztak – feledhetetlen marad számomra, hogy állt ott például egy nagyra nőtt, talpas G betű, melyről csak mostanában tudtam meg, hogy kapocsnyomó szerkezet – s ez az egész kis kuckó, nyolcéves leánymivoltomat elbűvölő, megfejthetetlen talány volt nekem. A pult vastag üveglapjai alatt nemkülönben rejtelmes tárgyak sorakoztak: szépen kidolgozott, de általam nem ismert rendeltetésű, ezerféle alakú, bőrből vagy fémből készült holmik, kantárok, szíjak, díszes, veretes pántok, pálcák és ostorok, mindenféle posztóval bélelt hevederek, szájkosarak, patkók, kengyelek és sarkantyúk, puha bőrfonatok és rojtok s mintegy vigasztalásul, egy-egy ismerős kis táska, patkóforma pénztárca vagy ízléses, fém díszítéssel ellátott derékszíj.

 

Amikor beléptem, az öregúr föl se nézett, rezzenéstelen arccal fejezte be a műveletet, amit éppen végzett, csak azután emelte rám tekintetét. Zöld szemében az összpontosított figyelem helyét egy pillanatra vidám és évődő villanás váltotta fel. Már nem emlékszem a szavakra, amiket mondott nekem, csak arra, hogy mindig ugratott, olyan volt, mint amikor jókedvűen barackot nyomnak az ember fejére, barátságos, de inkább fiúnak való vidám köszöntés. Arcán pár pillanatig időzött még a mosoly, amely hetykére pödrött, szőkés-vörös bajusza alatt valamiképp huncutnak hatott, ám hamarosan visszatért a feszült figyelem, a munkának való odaadottság tántoríthatatlan uralma.

Hetvenegy éves volt (rettentő kor ez, egy gyermek szemében!), amikor én nyolc, s az élettől kapott szép ajándékaim egyike, hogy ő volt a mostohanagyapám, akit egész életében  “Bácsi”-nak szólítottam.

Szüleimmel – akik hivatalban dolgoztak, ezért otthon sohasem láttam szerszámféle munkaeszközöket – egy parányi garzonlakásban laktunk Budán. Hozzá képest titkokkal teli, ezernyi érdekességet rejtő, valóságos elvarázsolt kastély volt a belváros Molnár utcájának első emeletén, a  kétszoba személyzetis, komfortos lakás, amely abban az időben már műhelyként is szolgált. A lépcsőházból tágas, félhomályos előszobába lépett az ember, amelyben csak úgy ragyogtak a bejárattal szemben lévő, a nagyszobába nyíló, kétszárnyú ajtó szépséges, nagy, csiszolt üvegtáblái. Egy kisgyereknek már ezek a nőalakokat, virágokat és girlandokat ábrázoló üvegek varázslatosak voltak. Csak fokozta az elragadtatást a sötét sarokban álló, rengeteg-fiókos szekrény, amely csatok, veretek, zsinórok, szíjak, apró szerszámok regementjét őrizte, s amely tiltott hely volt ugyan, mégis, jó volt bele-bele nézegetni, sőt, néha elcsenni fiókjaiból egy-egy fénylő, szép és akkor még fogalmam sem volt, mire való kis tárgyat, amely amúgy dísznek hatott. Ha a gyönyörűablakos ajtón át a nagyszobába léptünk, mindjárt szemben, két nagy ablak között újabb csodát, egy üvegszekrényben örökké élő és örökké dolgozó, fali ingaórát láttunk. Valahogy nagyon jellemző volt ez az óra a gazdájára. Járt-járt szüntelenül, jól tudta a reális időt, engedelmes szolgája volt az örökkévalóságnak, amelyben nem lehet sem késni, sem sietni. Hosszan és mélyen zengő hanggal figyelmeztetett megbízhatóan minden egyes órára, amely az életből elfogyott. Társ volt és lelkiismeret egyben, hogy a vele élők soha el ne mulasszák, ami a dolguk. Néha gondolkodtam azon, vajon Bácsi tanította őt erre a szorgalomra, vagy az óra osztotta be Bácsi idejét? Mindenesetre egyformák voltak ők ketten: kötelességtudók, parancsolók, tekintélyesek, tiszteletre méltók és szeretnivalók.

A nagy szoba, egyik ablak előtti negyedét foglalta el a már említett “műhely”, a többi egy jómódú polgári család nappalija volt. Az ajtótól balra hosszú, alacsony szekrény húzódott egészen az ugyancsak balra nyíló hálószoba ajtajáig, hasában az üzleti iratokkal, tetején pedig az elkészített táskákkal, szíjakkal, nyergekkel, levéltárcákkal, melyek türelmesen várták a tisztelt megrendelők érkezését. A másik ablak előtti sarkot egy tükrös kis fésülködő szekrényke, a hozzá tartozó szék, s az óra alatt, egy vitrin foglalta el. A vitrin mindenféle díszes kupák, tálak, értékes porcelánok, kristály vázák és hasonló családi ereklyék őrzésére szolgált.

A szoba közepén négyszemélyes, ovális ebédlőasztal volt karszékekkel, az ajtó síkjában lévő, nagy cserépkályha barátságos közelében. A kihúzható asztalt, a nem ritka családi összejövetelek idején jelentősen nagyobbá lehetett tenni, s kapott helyet mellette minden jelenlévő. Amikor már én is tagja lehettem e családi együttléteknek, már Bácsi második felesége, anyai nagyanyám készítette az asztalra valót.

Az ajtótól jobbra eső falon egy kényelmes sezlon, fölötte nagy, teljesalakos esküvői képen az elegáns, megnyerő külsejű, erőt és méltóságot sugárzó Bácsi áll, karosszékben ülő, szelíd és törékeny, menyasszonyi csipkékbe öltözött, szép, ifjú felesége mögött. Az érzés, amit e képről őrzök, még a gyerekszív emlékezete: soha nem láttam többé esküvői képet, melyről ennyire sugárzott volna a férj uralkodó, ám ugyanakkor életre szóló támaszt és oltalmat jelentő mivolta, s egy szeretett asszony nőiessége, mely tükrözte egyben tűrő és elfogadó helyzetét is. Soha nem láttam többé ennyire igaz esküvői képet. Két szilárd egyéniség volt ezen a képen, akiknek lényegét nem változtathatta meg a fényképész díszítő ügyeskedése sem. Kettejük élete alighanem éppúgy, mint valamennyiünké, örömök és nehézségek örvénylő tengerében zajlott, de belőle – hál` Istennek – inkább a romantikus, nagy összetartozás szépségét őrzi a családi legendárium.

A lakásnak ez a helyisége volt a valódi centrum, a munka és az élet megélésének helye. Számomra akkoriban, a cselédszoba képezte még izgalmas fölfedezések, váratlan meglepetések színhelyét, ahol igazi káposztáshordóba lehetett botlani, amelyben házilag készült télire a jóféle savanyú káposzta, nagy üvegekben ért-ékeskedett sok gusztusos lekvár és savanyúság (a kisebb befőttek az éléskamrában voltak), állt még ott egy nyüszörgő rugójú vas- vagy rézágy is a sarokban, s hely volt valamilyen állványon a Bácsi munkájához szükséges, még feldolgozatlan bőröknek is. De legizgalmasabb egy játéknak látszó, szokatlanul kicsiny termetű mázsa volt, melynek valós történetét csak most ismertem meg, amikor keresgélek a múltban, hogy megtaláljam Bácsi életének igaz folyamatát.

Az a hely, amelyről eddig meséltem, Bácsi életének utolsó harmadában szolgált otthonul-munkahelyül. A kisgyerekkorom és fiatal felnőttkorom közötti másfél évtized során, általában csak valamilyen ünnep alkalmából látogattam hozzájuk. Bácsi életének utolsó két esztendejében, már fiatalasszonyként, – más okból -, több időt töltöttem náluk, néha velük is aludtam, de erről majd a maga helyén, élettörténetének végefelé mesélek. Minden, amiről eddig beszéltem az volt, amit a kisgyerek láthatott egy idős ember életének kellékeiből. Ami most következik, a valódi életút története, az azóta elhunyt mester gyermekeivel való beszélgetések, levelezések, unokáinak elbeszélései, a családi emlékezet “ládafiában” megőrzött töredékei, felnőttkori, személyes emlékeim, a Szíjgyártó, nyerges, bőröndös Kisiparosok Ipartestülete által kiadott dokumentumok, saját üzleti tevékenységének iratanyaga, különféle eseményeken, kiállításokon, tárlatokon elnyert szakmai díjak és kitüntetések és oly nagy szeretettel űzött mesterségének megmaradt rekvizitumai nyomán épült egésszé, s igyekszik egy rendkívüli ember tevékenységének méltó és maradandó emléket állítani. Induljunk hát el, a kezdetektől!

Valószínűsíthető, hogy ősei Németországból, Berlin környékéről települtek Magyarországra. A legkorábbi írásos dokumentum Eichberg Vilmos Károly anyakönyvi kivonata, amely szerint 1851. július 16-án született Pesten, apja Eichberg Vilmos Frigyes nyereggyártó mester, pesti lakos. Károlynak az Alt Erzsébet nevű, kispesti leánnyal kötött házasságából öt gyermek született, közöttük 1884. június 1-én Eichberg Ödön (az én “Bácsim”), aki az ősök  mesterségének immár harmadik generációs, elhivatott, odaadó és kiváló szakmai tudásával nagy hírnevet szerző folytatója lett.

Ifjú korától fogva rendkívüli komolyság, becsületesség és szorgalom jellemezte. Példásan helytállt, amikor fiatalon elhunyt szülei után árván maradt testvérei gondját magára vette. Leánytestvéreit még férjhezmenetelük után is segítette, Nándor öccsét pedig szinte maga nevelte és beavatta a mesterség tudományába is.

  1. március 22-én feleségül vette Skultéty Rózát, s egy Práter utcai kis lakásba költöztek, ahol nemsokára megszületett első kislányuk is. Ekkor már saját műhelyében, önálló iparosként dolgozott, ám békés és gyarapodó életüket megszakította az első világháború kitörése. Bár négy évig távol volt, a szerencse annyiban kedvezett neki, hogy szakmájánál fogva nem minden csatában kellett közvetlenül résztvennie. Őrmesterként egy csapat katonával együtt a sereg katonáinak lószerszámait, nyergeit tartották rendben.

A háborús évek alatt élénk levelezésben állt feleségével (e leveleket végül, kívánsága szerint, a koporsójába tették és vele temették), s ajándékokat is küldött neki. Ezek egyike volt a már említett, szép kis miniatűr mázsa, amely pontos mása volt az igazinak, de kicsisége miatt csak egy családi konyha méréseit volt hivatott végezni. Ugyanígy gondolt kislányával, Rozikával is, aki máig örömmel emlékszik az édesapja által küldött mézeskalács szívre vagy a parányi tűzhelyre, amelybe igaziból be lehetett gyújtani!

Hazatérése után, a hozzá beosztott katonák hálásan beszéltek emberségéről, amellyel igyekezett gondjukat viselni. Többször sikerült elérnie, hogy húst kapjanak vagy kijárnia, hogy egy-egy nagycsaládos bajtársát leszereljék. Katonai érdemeit a Vitézségi Érem bronz fokozatával és a Károly csapatkereszttel ismerték el.

A háború után nagy erőfeszítéseket tett az ipar újraindításáért, az üzlet, az ügyfélkör visszaszerzéséért. Ebben az időben felesége szüleinél laktak az Attila úton, itt született meg második kislányuk Margitka, 1918-ban. Ekkor, egy régi megrendelője, Brauch hentesárugyáros, Mester utcai telephelyén felajánlott számára egy egyszobás kis lakást és műhelyt. Itt született  azután 1919-ben harmadik leánygyermeke, Gizike.

Az 1920-as években ismerkedett meg Glasz József szíjgyártó, bőröndös és nyerges mesterrel, aki az 1857-ben alapított, jónevű, belvárosi, Irányi utcai üzlet tulajdonosa volt. A már idős mester örömmel fogadta az ambiciózus, becsületes és tehetséges fiatal szakembert és hamarosan társult vele. Nem sokkal később Glasz József visszavonult. Bár nem tudunk róla, hogy Glasz Józsefnek lettek volna utódai, az üzlet mindvégig Glasz és Eichberg néven működött, a cégtulajdonos pedig Bácsi volt. Rövid idő alatt, temérdek munkával úgy fölvirágoztatta az üzletet, hogy több segédet kellett tartania, s Nándor öccse is nála dolgozott. Sok megrendelést kapott, rengeteg szerszámot készített például a bábolnai ménes, valamint a Tattersal istállói számára. Nagy büszkeségére József főherceg udvari szállítója lett és később, a Horthy család négyes és ötösfogatainak lószerszámai  közül is többeket ő készített. A Tolnai Világlapja 1937. május 26-i számában fotókat közöl III. Viktor Emanuel olasz király és etióp császár, valamint felesége és leánya, Mária hercegnő magyarországi látogatásáról. A képeken látható ötösfogatok díszes, ezüstveretes szerszámait is a Glasz és Eichberg cég készítette.

Mivel a sors nem adott nekik fiúgyermeket, Bácsi úgy tervezte, hogy legidősebb leánya lesz az ipar folytatója. Rozika valóban kitanulta a szakmát, mesterlevelet is szerzett, ám férjhezmenetele és kislánya születése után, családi kötelezettségei nem tették lehetővé, hogy az üzletet átvegye édesapjától és továbbvigye. A lányok annyiban tudtak segíteni, hogy felváltva bejártak az üzletbe és végezték a szükséges irodai munkákat és levelezést. A középső leány, aki az én szeretett keresztanyám, ekkoriban fizetést is kapott édesapjától, mivel rendszeresen dolgozott, kalkulációkat készített, intézte egyes kellékek (pl. fém veretek) elkészíttetését stb. E munkákra emlékezvén mesélte, hogy többször találkozott az üzletben Horthy Istvánnal, aki gyakori látogatója volt a boltnak. Nagy érdeklődést tanúsított a mesterség iránt, többször előfordult, hogy apróra kikérdezte Bácsit valamely szerszám készítése felől. Különlegesnek számított az üzlet profilja amiatt is, hogy rajta kívül nemigen készítettek Magyarországon női nyergeket, ezért sok arisztokrata hölgy nyerge tőle származott. (Kb. tíz évvel ezelőtt, egy nyaralás alkalmával Sümegen jártam. Meglátogattam az ottani lovardát és a hozzá tartozó múzeumot is. Nem tudom, ma is ott van-e még, de akkor kiállítottak ott egy női nyerget, melyen a kápa bőrlebenye alatt, a Glasz és Eichberg műhely cégjelzése volt látható.) Hasonlóan kedves megrendelője volt gróf Széchenyi Zsigmond, a híres Afrika kutató. Ő is gyakran csináltatott expedícióihoz egyedi darabokat Bácsinál. Ilyenkor részletesen megbeszélték, hogy milyen legyen pl. egy impregnált, vászon itató “vödör” vagy a sátrak oldalára készítendő különböző méretű zsebek és tartók, különféle holmik számára vízhatlan vászonzsákok, késtokok, fegyvertartók stb. Ezek a beszélgetések legtöbbször a kölcsönös megbecsülés jegyében zajló, jóízű diskurzusok voltak, s rendszerint a megrendelő kívánsága szerint megvalósuló tárgyak elkészültével fejeződtek be, mindenki örömére és megelégedésére.

Szakmai hírneve, igényessége, trehányságot nem tűrő szigorúsága oly nagy, és elismert volt ekkoriban, hogy tanoncok sokaságát nevelte föl és később, vizsgáztató bizottságok tagjaként is tevékenykedett. Kiemelkedő szakmai tudását bizonyítja az is, hogy például „A magyar kocsizás” című, 1931-ben megjelent  könyv szerzője, Pettkó-Szandtner Tibor, nyugalmazott magyar királyi méneskari őrnagy, lótenyésztési főfelügyelő is megkereste őt a könyv készítése idején, és konzultált vele a lószerszámok méretével, szabásával, anyagával kapcsolatos tudnivalókról.

Ezekben az években szakmai kiválósága, becsületessége és rendkívüli munkabírása minden téren meghozta számára az elismerést és megbecsülést. 1925-ben kitüntették a Magyar Királyi Kormány díszoklevelével, megkapta a Ferencz Ferdinánd jubileumi díjat, a székesfehérvári országos kiállítás díszérmét, az Országos Iparegyesület nagy ezüstérmét, a jászkerületi és kecskeméti kerületi kiállítás érmeit, majd az 1932-es Ipari Tárlaton rendezett mesterversenyen, aranykoszorúval tüntették ki. Az első aranykoszorúval, amelyet Magyarországon nyergesmester kapott.

Amint nagyobbik leánya írja levelében, erkölcsi elismertségét bizonyítja, hogy megválasztották a Szíjgyártó, nyerges, böröndös Kisiparosok Ipartestülete vezetőjének is. Ezekben az években sok állami megrendelést is kapott, ami miatt több segéddel dolgozott. A szakmabeli iparosokból szövetkezet is alakult, amely fölkérte őt elnöknek. Saját munkája mellett elvállalta ezt a megbízatást is, szétosztotta, irányította és koordinálta az állam által megrendelt munkákat, így igyekezett minél több, kisebb ügyfélkörrel bíró iparostársát munkához juttatni. Azonban nem csak irányított, de saját magát sem kímélte. Rengeteg bőrt szabott és készített elő saját kezűleg gyakran éjszakába nyúlóan, sokszor varrt is a küsün ülve. Ez a megfeszített munka oda vezetett, hogy éjszakánként, külön kispárnán kellett pihentetnie fájó kezét.

A szakmailag sikeres évek anyagi boldogulást is hoztak. Kevéske szabad idejét Bácsi nagyon szerette volna természetközelben tölteni. Ezért vett is egy telket Pesterzsébeten, és jóformán egymaga, a saját két kezével építette föl rá a házát. Maga művelte a kertet, nagyon szeretett a földdel, növényekkel és háziállatokkal foglalkozni. Ezt a tulajdonságát egyébként mindhárom leánya örökölte, s máig is szívesen ápolják, szépítik kertjüket valamennyien, télen gondját viselik a madaraknak, és gyakran megesik a szívük egy-egy éhes vagy sérült, elhagyott állaton is. Sajnos, felesége törékeny egészsége nem bírta a falusias életformát, ezért kétszeri erzsébeti próbálkozás után, végül – több budapesti lakásváltást követően, melynek során laktak a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton, a Fehérvári út 16-ban, az Irányi u. 21-ben és a Királyi Pál utcában -, 1937-ben, a ma V. kerületi, Molnár utcai lakás lett végleges otthonuk. Idő közben mindhárom leánya férjhez ment. Egyikük a már meglévő erzsébeti házban kialakított kétszobás lakrészt, másikuk a telek másik felére épített kétszobás házat, harmadikuk egy 3 hónapra kifizetett szép, 3 szoba hallos, budai bérlakást kapott nászajándékba. Mindhárom leány teljesen berendezett, mindennel felszerelt otthonban kezdhette új életét. Mai szemmel nézve elgondolkodtató és irígylésre méltó, hogy egy abszolút szegénységből induló, de becsületes és dolgos ember, a saját erejéből, kizárólag szakértelme és szorgalma által képes volt nagycsaládosként mindezt előteremteni a gyermekei és a maga számára. Annak a világnak egyik legnagyobb erénye a munka tisztelete, erkölcsi és anyagi megbecsülése volt.

Ezekben a békés és virágzó esztendőkben, még szórakozásra is maradt idő. Hetenként egyszer, csütörtöki napokon a baráti házaspárok és iparostársak este összejöttek egy vendéglőben (a családi emlékezet szerint e találkozások helye legtöbbször a Budaörsi út elején lévő, Vízi vagy Víghajós vendéglő kerthelyisége volt. (Úgy tudom, Vízi a tulajdonos, a Víghajós pedig a vendéglő neve volt.) A legendárium úgy tartja, hogy e kerthelyiség közepén állt egy hatalmas fa, s a tövében elhelyezett asztalnál ismerkedett meg egymással Bácsi és felesége Róza. Ezeken a hangulatos estéken az urak többnyire egy-egy fröccs mellett kártyáztak, az asszonyok beszélgettek, de akadtak olyan vidám játékok is, amikor az urak kis levélkéket küldtek a nekik legjobban tetsző hölgynek, s az a hölgy volt az est legszebb asszonya, aki a legtöbb levélkét kapta. Bácsi felesége többször is részesült e megtisztelő címben. Előfordult olyan is, hogy az iparosok jelmezbált rendeztek, s a lányok emlékeznek, hogy egy ilyen bál győztese édesanyjuk lett szobalány jelmezével, amelynek kellékeit (tollseprű, kis söprű és lapát, kis vödör stb.) azután megkapták, és még sokáig játszhattak vele.

Rengeteg volt ebben az időben a munka. Egyik nagy forgalmú időszak volt minden évben, amikor a Ludovikáról kikerültek a fiatal tisztek. Szokás volt akkoriban, hogy a tehetős szülők lószerszámmal és/vagy nyereggel ajándékozták meg ez alkalomból fiaikat, így ez az időszak mindig jelentős többletmunkát és erőfeszítést jelentett az üzlet dolgozói számára. Jellemző Bácsira (akitől egyébként kemény szigorúsága és szókimondása miatt mindenki tartott egy kicsit), ahogyan eljárt, ha megjelent nála egy-egy szegény sorból való fiatal tiszt, aki csak sóvároghatott egy jó nyereg után, beszélgetett vele és szagolgatta-simogatta a bőröket, de pénze nem volt, hogy rendeljen magának. Bácsi arcán ilyenkor megjelent egy jellegzetes, alíg észlelhető kis mosoly, szemében az az évődő kis villanás, amit már gyerekként úgy szerettem – és megcsinálta e becsületes fiataloknak a nyergeket úgy, hogy önszántából, nagyon hosszú idő alatt, nagyon kis részletekben való törlesztést tett lehetővé nekik (magyarul: kamatmentes kölcsönt adott). Kivételes igazságérzete volt, s a tisztességeseket egész életében segítette, ahogyan csak tudta.

A következő éveket már megkeserítette Róza asszony egyre romló egészsége. Sokat betegeskedett, s bár férje mindent megtett, hogy elősegítse gyógyulását, nem segítettek sem a fürdők, sem a szanatóriumi kezelések. 1943-ban, nem sokkal azután, hogy lányai férjhez mentek, meghalt. Elvesztését Bácsi soha nem tudta kiheverni. A bánat olyan mélyen megrendítette, hogy egészsége is megromlott, súlyos cukorbeteg lett. Az egyedül maradt férfin igyekeztek segíteni gyermekei. Mindannyian fölajánlották, hogy költözzön hozzájuk, de ő elhárította a fölkínált segítséget, nem kívánt senkinek a terhére lenni és meg akarta őrizni függetlenségét is. Annyiban vette igénybe őket, hogy továbbra is besegítettek az üzlet adminisztratív ügyeibe, gyakran délben az Irányi utcai boltból fölszaladtak a közeli Molnár utcai lakásba ebédet főzni és így ellátták édesapjukat, de este már mindannyiukat elszólította a saját családja és háztartása körüli sok tennivaló.

Hamarosan Budapestet is utolérte a második világháború. Bácsi gondolt az üzlet védelmére, a benne lévő értékek megmentésére. A bolt alatt, a pincének volt egy bemélyedése, Bácsi ide minden anyagot és értéket berakott és befalazta a barlangszerű mélyedést. E bölcs intézkedésének köszönhető, hogy az ostrom után, a megmentett anyagokból tovább tudott dolgozni egy ideig.

Otthonát ekkoriban egy alkalmazottal igyekezett rendben tartatni, akiben azonban rövid idő alatt csalódnia kellett, ezért elbocsátotta. Egy tragédia oldotta meg végül ezt a kérdést. Egyik sógornője otthonát az ostrom alatt bombatalálat érte, s ebbe a támadásba férje is belehalt. Az asszony magára maradt eladósorban lévő leányával (aki hamarosan férjhez ment), otthontalanul, jövedelem nélkül. Bácsi, otthonába fogadta őket, biztosította megélhetésüket, sógornője pedig (az én anyai nagyanyám) vezette a háztartást és ápolta az akkor már betegeskedő mestert. Egy idő után házasságot is kötöttek. Úgy hiszem, nem annyira szerelem, mint inkább két talaját vesztett, szomorú ember, kölcsönös segítségnyújtásra épülő, mindhalálig becsületes szövetsége volt az övék.

A háború után még megvolt az Irányi utcai üzlet, munka is volt bőven. Ennek köszönhetően jutott újra odáig, hogy vett egy telket Budán, a Sasadi úton, épített rá egy kis nyaralót, s áldozhatott ismét kedves elfoglaltságainak: művelhette a földet, fákat ültetett, szamócát telepített, s emlékszem rá, gyerekkoromban egyedül az ő kertjében láttam egy különleges őszibarack fajtát, a japán barackot, amely rendkívül finom volt, és olyan lapított formájú, mint egy pogácsa vagy fánk. Ez a kis kert igazi paradicsom volt számára, de egész családja számára is. Nem csak haszonállatokat (baromfiakat, nyulakat) tartott, de számos madáretető volt szerte a kertben, mert “Isten madárkái” éppoly kedvesek voltak neki, mint a tenyésztett állatok. Talán ez a kert, amelyet annyira szeretett, tükrözte leginkább legjellemzőbb tulajdonságát: számára a pihenést is munka jelentette, csak másféle munka. Akkor volt boldog és elégedett, ha építhetett, ha gyarapíthatott – és elsősorban nem anyagi haszonért, hanem – én úgy láttam – a kreativitás megéléséért, a világ jó dolgaihoz való személyes hozzájárulás érzéséért. Kedves és mosolyt fakasztó emlék lesz nekem, hogy most, amikor családjától kértem anyagot az életéről, egymástól függetlenül, ketten is lelkendezve szóltak e budai kis kertről, s benne egy rózsafáról, amelynek három ágán háromféle rózsa virított, a papa teremtő kedve és ügyes oltókése nyomán.

E viszonylag békés és anyagi biztonságot nyújtó korszak az államosítással véget ért. Az Irányi utcai, 1857-es alapítású üzletet fölszámolták. Csak a munkához szükséges szerszámokat sikerült fölmentenie Molnár utcai lakásába és nem adta vissza az iparengedélyét sem. Ekkor alakult olyanná a lakás, amilyennek gyermekként megismertem: otthon és műhely egyben, s később, amikor nagyon idős volt már, szenvedés és menedék egy helyen.

A háború utáni években ismét alakult egy szövetkezet, amely befogadta a szakmához tartozó iparosokat. Fölajánlották neki az igazgatói széket, de nem fogadta el, továbbra is önálló iparos akart maradni. Az igazgatói állást végül is az általa nevelt és tanított testvér, Nándor foglalta el. Nagy keserűséget okozott Bácsinak azzal, hogy az Eichberg nevet Ecsédire magyarosította, így eltűnt a szakmából a három generáción át ismert, és tisztelt név.

Makacsul és hajlíthatatlanul őrizte függetlenségét haláláig, noha egészsége és anyagi helyzete egyre romlott. Idős volt már ahhoz, hogy egy szakmai pályát elölről kezdjen és nem is hitt, nem is bízott “a kommunizmus építésében”. Élete végéig nemtetszéssel viseltetett a nyugdíjjárulék és egészségbiztosítási járulék fizetésével szemben. Határozott véleménye volt, hogy egy tisztességes társadalomban, mindenki, aki jó szakember és szorgalmas is, saját megtakarításaiból biztosítani tudja a családja és önmaga szükségleteit – egy életen át. Ezért nem óhajtotta semmiféle szervezetnek adni megdolgozott forintjait, mert nem bízott abban, hogy visszakapja, amikor szüksége lesz rá. Kisebb javításokból, táskák, pénztárcák, övek, derékszíjak készítéséből éltek. Idővel el kellett adnia a budai telket is, hogy legyen miből fennmaradniuk. Ekkor már keserűség vett erőt rajta, egyre komolyabb betegségek verték le a lábáról és beszélgetéseinkből tudom: tartott tőle, hogy tovább élnek majd, mint ameddig a pénzük tart.

Nyolcvanöt éves korában már többször lett váratlanul rosszul, s nagyanyám, aki ugyancsak nyolcvan felé járt, félt, hogy baj esetén nem lesz képes segíteni. Akkoriban fiatalasszonyként, még gyermektelenül, a lakásukhoz közel dolgoztam. Kérésükre, családtagként bejelentkeztem hozzájuk, s hetenként egy-két alkalommal munka után velük voltam, s náluk is aludtam. Ez megnyugtatta őket, mert abban az időben bennük is elevenen élt a kor “divatjától” való félelem: ha valamelyikük egyedül marad, egy megfelelő “káder” kiigényli majd a lakásukat. Így ez a probléma megszűnt létezni és – mint mondták mind a ketten -, egy fiatal rendszeres ottléte, megnyugtató érzés volt számukra. Ekkorra lettem eléggé felnőtt ahhoz, hogy teljességében lássam Bácsi nem mindennapi személyiségét. Klasszikus családfő volt, a patriarchátus megtestesítője. Olyan, akinek a szava ugyan döntő kellett, hogy legyen mindenben (be kell vallani, hogy a környezete ennek nem mindig örült), de figyelme – még a távolabbi családtagokat illetően is – a legapróbb részletekig kiterjedt mindenkinek minden problémájára és szükségletére, s magára vette e gondok megoldásának összes erkölcsi és anyagi terhét. Kíméletlenül következetes és szigorú volt elsősorban önmagával, de ugyanúgy mindenki mással is. Szent volt számára a munka, minden dolgában megnyilvánult annak mélységes tisztelete, szeretete és megbecsülése. Azt hiszem, mindenkit a munkája alapján ítélt meg – tőle tanultam hasonló szemléletemet, s hálás vagyok érte, mert így viszonylag ritkán csalódom – s mindenki, aki e téren megfelelt elvárásainak, számíthatott messzemenő segítőkészségére és jóindulatára. Vérében volt a családjáról való gondoskodás és az igazságért való, szinte dacos kiállás. Keménynek ható lelki “páncélja” alól olykor váratlanul bugyogott föl jókedve és bővérű humora. Ritkák voltak vele ezek az önfeledt, nevetős percek, emlékük talán ezért maradt olyan kedves.

Nem sokkal a halála előtt, már nagyon betegen, sok-sok szenvedést elviselve, még mindig dolgozott. Már csak kisebb javításokra futotta erejéből, nagy munkákat nem vállalhatott. Akkoriban már gyakran náluk aludtam, így együtt töltöttük a késő délutánt és az estét. Már az is megható volt, hogy láthattam: bármilyen esendővé váljék is egy ember öregen és betegen, ha méltó volt arra egész életében, akkor nem felejtik el a hozzá hasonlók. Sokszor meglátogatták idősebb urak, olyan apró munkákért, amit akár maguk is elvégezhettek volna, de szemmel láthatóan érdeklődtek a sorsa, hogyléte iránt és szívesen, hosszasan elbeszélgettek vele. Néha az volt az érzésem, a kis javítás csak ürügy: a hajdani méltóságos vagy főméltóságú urak, neves lovasok, vadászok vagy arisztokraták egyszerűen vágytak olyan ember társaságára, akinek a gondolkodásában ugyanazok a dolgok számítottak értéknek, mint az övékben. Aki még ismerte azt a világot, amelyben otthon voltak mindannyian.

Nem akarom szépíteni ennek a nagy formátumú, de öregségére már nagyon nehéz természetűvé keseredett embernek a lényét. Mégis, szívbemarkoló emlékem marad kősziklának látszó egyéniségéről a következő történet: Régi ügyfele volt, egy már ugyancsak öregedő, lángoló tekintetű, nagyon kicsi és nagyon vékony férfi. Több év telt el egy-egy megjelenése közt és mindig ugyanazzal a repedezettre, mattra nyűtt, hozzá hasonlóan elvékonyodott aktatáskával érkezett, melynek varrásait, hol itt, hol ott, megette az idő. Bácsi – bármily  hihetetlennek tűnik is a természetét ismerve -, szinte gyengéden szólt hozzá mindig. A férfi elfogódott, halkszavú, félénk kis ember volt, már az is bocsánatkérésnek tűnt, ahogyan csöngetett. Alig pittyent az egyébként harsány szerkezet. Már a csengetésről lehetett tudni, hogy ő érkezett. A földi dolgok, kétkezi szakmák darabos és szikár szakkifejezései közt járatlanok gyámoltalanságával tette a pultra az avíttas táskát, s inkább mutatta, mint mondta, hogy lám-lám, elvásott megint…

Mire idáig jutottak, nagyanyám megjelent egy bögre forró tejeskávéval meg egy vajaskiflivel s megkínálta vele a cingár kis embert (egyébként nem volt szokás az ügyfeleket megvendégelni). Az hálásan leült, sápadt-szürke arca megszínesedett a forró gőz fölött, cérnavékony ujjai valósággal ölelték a cserép jó meleg testét és keskeny szája, mintha nem ette, hanem az örökkévalóságba átcsókolta volna a vajaskiflit. Mire eltűnt a kifli, s kiürült a bögre, egészen kivirult, s addigra Bácsi általában meg is javította az elmúlásba készülődő táskát. A kis ember kezetcsókolt nagyanyámnak, s elérkezett az a nehéz pillanat, amikor tudakolnia kellett a munkadíjat. Bácsi megelőzve őt, eléje tolta a pulton a táskát, bütykös kezével meg is simogatta s így szólt:

– Most nem sürgős, majd a legközelebbivel együtt kifizeti.

Ezt könnyed természetességgel mondta, föl sem merülhetett a gondolat, hogy alamizsnát adna. Egyszerűen tett egy olyan gesztust, ami csak két, egymást becsülni tudó ember között jöhet létre – s a kis ember értette ezt. Tudta: a maga is beteg és szűkölködő, segített a nálánál is elesettebbnek. Nem hálálkodott, csak megköszönt és elköszönt.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Bácsi rám nézett és elmélázva mondta: poéta…Vénülő szemében ismét megjelent a régi, évődő kis villanás és még öregen is kackiásra pödört bajusza alatt fölsejlett az adni tudók jóleső mosolya. És én tudtam: most nem önmagára  büszke, hanem hálás a sorsnak, amiért ha keveset is, de még mindig adhat.

Ez volt az utolsó előtti személyes emlékem róla. Mielőtt az utolsót is elmondanám, szeretném idézni az Ipartestület 1929-ben, még Bácsi fénykorában megjelent kiadványából, az enyémnél bizonyára sokkal objektívebb, róla íródott méltatás részleteit:

 

            “EICHBERG ÖDÖN előljárósági tag: A Glasz és Eichberg régi jó hírnevű belvárosi cég tulajdonosa. Mint a patriarchális nyerges és szijgyártó ipar annyi kiváló reprezentánsa ő is édesapja mesterségét folytatta tovább… Nagy és küzdelemteli munkával vitte fel üzletét mai szinvonalára. Mint polgár épenúgy szolgálja kiváló képességeivel hazáját békében, mint ahogy bátor harcosként küzdött a háborúban. A szerény, sziklaszilárd jellemű férfiút úgy iparos pályáján, mint katona korában, számos jól megérdemelt kitűntetés érte.

            …Kiváló szakértelmét bizonyítja az a körülmény, hogy szijgyártó és nyerges kiállításokon állandóan a legelőkelőbb zsürik tagjának nevezik ki.

            Testületünk bátorszavú, kiváló judiciumu előljárósági tagja, aki nemcsak szakmáját, de általános testületi érdekeket érintő kérdésekben is hallatni szokta nagysúlyú szavát, mint az igazság és jogszerűség megingathatatlan képviselője.

            Vevőköre a legelőkelőbb cégek és mágnások közül kerül ki. Már a diskrét tónusú belvárosi helyiségbe való belépés alkalmával érezni lehet az úri és előkelő levegőt, amely sok évtizedes cégét körüllengi.

            Az ipartestületi tanoncvizsgáló bizottság szigorú, de nemes és megértő szívű tagja; igazságos bírája az eléje kerülő fiatalságnak, amely méltán tiszteli benne a   n a g y t u d á s ú   m e s t e r t.”

 

  1. januárjának egy vasárnap reggelén azzal a riadt érzéssel ültem föl otthon az ágyamban, hogy valami baj van Bácsival. Egy ideig tépelődtem, hogy kell-e ilyen rossz érzésekkel törődni (telefon akkoriban egyikünk lakásán sem volt még), végül felöltöztem, és elmentem hozzájuk. Nagymamám nyitott ajtót, sápadt volt és szomorú, szótlanul vezetett be a nagyszobába, ahol csendesen mondta: az éjjel meghalt. Tekintetem a nagy ingaórára esett. 1/2 3 órakor megállt. Talán így akart hűséges maradni ahhoz, akinek társa volt egy életen át, Eichberg Ödönhöz, Magyarország első aranykoszorús nyergesmesteréhez.

 

 

 

Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és…