Derűt árasztó reggelen, harmatos fű tetején vitte lábuk a munkába indulókat. Mindannyiuknak jól esett a harapni való levegő. Egyre-másra nyíltak a többségében nádfedeles porták kiskapui, hogy fejés után az asszonyok, vagy nagyobb gyermekeik útjukra küldhessék legelészni vágyó teheneiket. Az útkereszteződésig kísérték, majd ott csatlakoztatták tarkabőrű jószágaikat a pásztor által hajtott csordához. A csapat elején nyakába erősített, nagyhangú kolomppal bandukolt a vezető tehén. Engedelmesen andalogtak utána a többiek, míg kiértek a dús fűvel terített legelőre.

A gulyás helyet keresett magának a rét szélén egy árnyas fa lombja alatt, s kinyújtott lábakkal üldögélve, vagy egyik tenyerével fejét megtámasztva, oldalfekvő helyzetben figyelte a békésen táplálkozókat. Néha felállt, hogy szomjat csillapítani a mező közepén álló gémeskút vályújához terelje őket. Mélybe eresztette a kútostor végén lógó favödröt, s derekas szorgalommal húzta fel a belékerülő hűsítő vizet, melyből párat maga is kortyintgatott.

Lukács bácsi Rózsástanyán csordáskodott. Amikor ráértek, feleségével, Kati nénivel előszeretettel látogattak el András és Márta nevű barátaikhoz. Legtöbbször a „nagyházban” (mai szóval élve nagyszobában) diskuráltak vidáman, vagy némi sopánkodással az élet dolgairól a petróleumlámpával megvilágított, kisablakos ház vályogfalai között. Ők maguk két sárgás színű fiatal lovat és egy tehenet tartottak.

Három szép és jóravaló leánykát neveltek, Annát, Margitot és Bözsit. A legidősebb már főzni, kenyeret sütni is tudott, a fiatalabbak szintén ügyesen végezték a ház körüli tennivalókat. Mindenki szerette őket, a hasonlókorú környékbeliek jókedvűen beszélgettek, játszottak velük. Szívesen járt hozzájuk Andrásék fia, Mihály is, akit nem csupán a lányok kedves csevegése vonzott oda. Kellő érdeklődést mutatott az állatok iránt, de legjobban az a két kolomp szólította meg, amit Lukács bácsi a régebbi időkből őrzött. A pásztor úgy szerette azt a gyereket, mintha a sajátja volna. Neki és párjának csak jóval később született fia, aztán még egy lány, így a fiús játéktárgyakat – mint a kolompokat is – Mihálynak adta kölcsönbe.

A gyermek minden tekintetben otthon érezte magát náluk. Jóízűen fogyasztotta el az ételt, amivel Kati néni megkínálta, Lukács bácsit meg valamiféle pótapaként tisztelte.

Lelke boldogságát mégis azok az ól padlására rongyokkal felkötött, kakasülőn csimpaszkodó, zajos hangszerek jelentették, amelyekhez nap, mint nap hűségesen futott önfeledten harangozni. Egy vasárnap délután kedvet kapott az épület teljes bejárásához is.

A mosogatással foglalatoskodó Annával váltott pár mondatot, aztán elindult, hogy kíváncsian nézzen körül lent, majd az egész tetőtérben. Szépen haladt felfelé a roskatag láptón. Majdnem célba ért, amikor az utolsó előtti létrafokon állva, csodálkozva pillantotta meg azt a nagy szénacsomót, amiből Kati néni riadtan emelte fel a fejét. Az asszony összekócolt szép hajából huncut módon lógott ki néhány szénaszál. Szerelemtől égő arca egyre pirosabbra váltott a rémülettől. Az őt édesen dédelgető férjét hirtelen mozdulattal, izgatott szavak kíséretében sietősen távolította el magáról. Sebtében takarta el szoknyájával az imént még boldog örömöktől izzó testét, párja meg fejvesztetten igyekezett felhúzni félig letolt nadrágját. Legszívesebben elbújtak volna az egész világ elől.

A kisfiú amilyen gyorsan csak tudott, leiramodott. Futott, ahogyan bírt, meg sem állt hazáig. A történteket – bár a nagyobbaktól hallott már ezt-azt – nem igazán értette, a látottak eléggé megviselték. Kimerülten foglalt helyet, s magába roskadva, szótlanul üldögélt a barnára festett karos lócán.

  • Mi van veled kisfiam? – kérdezte Márta, az anyja.
  • Semmi! – hangzott a rövid felelet.

Aznap, másnap, harmadnap a legényke otthon maradt. Hiányzott neki a kolomp, de nem mert elmenni, hogy játsszon vele. A negyedik napon nem bírta tovább. Útnak indult. Sompolyogva közeledett Lukács bácsiék házának irányába. Belépett az udvarra. A családfő és felesége mindjárt észrevették.

  • Ez a fiú már megint kolompolni jön, te Lukács!
  • Nem baj! Hagy jöjjön!

Az eset után valószínűleg megtanácskozhatták, hogy miféle módon tartsák a padlástól távol Mihályt, aki most kicsit félt tőlük. Félt, hogy megszidják, de a felnőttek egyetlen rossz szót sem szóltak hozzá. Szégyenérzetük jóval nagyobb volt annál, minthogy az esetre rátérjenek.

A családfő a kolompokat kezében tartva indult el a kisfiú felé.

  • Mihálykám! Ugye, nagyon szereted te ezt a kolompot? Ezt a harangot? – kérdezte barátságos mosollyal.
  • Nagyon! – felelt a gyermek.

Válaszát a megkönnyebbültség sóhaja kísérte.

A férfi ekkor felemelte mindkét hangadót, s a fiú felé nyújtotta.

  • Nesze! Legyen a tied! Máris vidd haza!
  • Köszönöm szépen! – lelkendezett a kislegény.
  • Szívesen! – felelte Lukács bácsi, miközben fellélegezve nyugtázta magában, hogy többé nem zavarja meg senki a párjával töltött pásztorórák egyetlen percét sem.

A gyermek örömtől repesve tért otthonába kincseivel. Jó párszor még játszott velük, majd eltette, s egy kis ideig nem nyúlt hozzájuk. Aztán megint szerette volna elővenni. Ment, hogy felemelje onnan, ahová utoljára lerakta, azonban kedves játékainak csak hűlt helyét találta.

  • Apa! Mama! Nem látták a kolompokat? Hol lehetnek? Ti sem láttátok? – kérdezgette kétségbeesetten szüleit és testvéreit.
  • Nem láttam! Én sem! Én sem! – hangzottak a válaszok egymás után.

Hiába kereste napokon át, nem lelte meg. Szomorúság fogta el. …hát elveszítette…

Egy nyári délelőttön nagynénjéhez látogatott a szomszéd faluba. Fárasztó útjának végén megpihent, a fiúkkal játszott egy kicsit, majd az istállóba tartott, hogy megnézze az ott tanyázó négy tehenet. A földre tekintetve döbbenten vette észre, hogy a két hangszer az egyik állat fara végében nyugalomban hever. Azonnal és biztosan tudta, hogy szeretett játékait saját apja csente el tőle. Az apa, aki egyébként borzasztóan unhatta a kolompok erős hangját, mindig felelőtlenül ígért, s ajándékozott el olyan dolgokat is, amire hozzátartozóinak szüksége lett volna még.

A gyermek csendesen, pityergésre görbülő szájjal álldogált. A kolompokat nem merte visszakérni.  Bánatos szívvel vette tudomásul, hogy azoknak már csak az emléke lehet az övé.

 

Nyíregyháza, 2019.06.18.

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…