A férfi tetőtől talpig melegen öltözve álldogál az üzletház előtt. Háttal az autók zajának, többségében egy kulikocsira erősített, hatszatyornyi és hárombőröndnyi holmiját őrzi. Két kezét kényelmesre tárva, tenyerét háta mögé helyezve a fémkorlátba kapaszkodik.  Az odébb magasodó városi hőmérő 32 Celsius fokot mutat, a forró levegő orcáját egy kis szellő legyinti meg. Miközben a túloldalon buszra várok, alig tudom elterelni gondolataimat. Ki tudja, mikor és mit evett utoljára, mikor mártózott meg egy kád kellemes vizében, mikor voltak kimosva a ruhái, s mit rejtenek vajon a bezárt táskák? Gyakran látom azon a helyen. Csak áll és áll mozdulatlanul, mint akinél megállt az élet. Tétlenségében lassan telik számára az idő. Nem szól senkihez, őt sem szólítja meg egyetlen ember sem. Sokan ránéznek, vagy rá sem néznek. Ülőhelyet még a közeli buszmegállóban sem keres. Nem siet el az eső elől, békésen hagyja, hogy frissítő vízsugarat szórjon rá az ég. Egykor biztos jobb sorsa volt. Őt is anya szülte, gondos nevelést kapott, iskolába járt, dolgozott is, de valami elcsúszhatott nála. Valami, amit nem tud, vagy nem akar helyrehozni. Szállása a csillagos mennybolt által megvilágított kapualj lett, lakása az utca, szekrénye az a néhány, mindenét tároló, szürkévé kopott táska és bőrönd.  Nyugodtnak tűnik, mint aki megváltoztathatatlannak hitt sorsába rég beletörődött. Egyszer a busz ablakából megláttam az arcát.

  • Jé! Ezt a férfit én ismerem! – állapítottam meg.

Ügyfelem volt valamikor és túlzottan ragaszkodott hozzám. Furcsa megnyilvánulásai voltak. Adataiból annyira emlékszem, hogy külföldön született. Meg a nevére. Nem tudom, hogy és mikor került ide. Egy kis akcentussal, de jól beszélt magyarul. Lehetett bármilyen évszak, vagy hőmérséklet, az ő kobakján már abban az időben is szüntelenül fellelhető volt a homlokáig lehúzott kötött sapka. Akárcsak most. Rajta volt nyáron is a mellkasa felső részéig becipzárazott kabátja, alatta meleg pulóvere, s néha kesztyű a kezén.  Munkahelyemen mindenki ismerte. Híre volt. Ha bármikor megjelent, rövidesen tudtuk, hogy az általunk csak sapkásnak nevezett férfi mindjárt elkezdi sorolni különleges kívánságait.  Legtöbbször az utolsók között bukkant fel, hogy vele több időm legyen foglalkozni, mint másokkal. Húzta az időt, kérdezett, beszélt, elutasított…

  • Nincs melege? – tudakoltam tőle, mikor a júniusi kánikulában vastag öltözékére pillantottam.
  • Nincs – felelte.
  • Na, nézzük meg az állásajánlatokat! – javasoltam. Sajnos a szakképzettségének megfelelő munkát nem tudok ajánlani, viszont van itt egy…meg egy …és…

Folytattam volna a felsorolást, de a sapkás, amikor csak tehette, közbeszólt. Semmilyen ajánlatot nem fogadott el, neki másfajta, kissé extrém elképzelései voltak.

  • Próbáljon meg önállóan is munkát keresni! Ha most netán nem veszik fel, később, ha lesz lehetőség, talán sikerülni fog. Mégiscsak ezt tanulta, ebben szerzett gyakorlatot! – hívtam fel a figyelmét a jó, de nem éppen keresett szakmával rendelkező, egyébként jóképű fiatalembernek.
  • Nem akarok én abban dolgozni! – tiltakozott.
  • Mit szeretne?
  • Olyat, amit nagyon jól megfizetnek. Mérnöki állást. Mindegy milyen mérnök.
  • De hát Ön nem mérnök! Diplomája sincs!
  • De én láttam az álláslistát, keresnek mérnököket! – mondta immár elég ingerülten, ügyet sem vetve rá, hogy mit beszélek én az álláshoz tartozó alapvető követelményekről.
  • Azok keresnek sokat! Akkor legalább segédmérnöki munkára közvetítsen ki!
  • Olyan állásunk nincs! – hangzott el köztünk a csaknem minden alkalommal visszatérő, mérnöki álláshelyről szóló párbeszéd.

Kollégáim elcsodálkoztak türelmemen.

  • Na, én biztos nem foglalkoznék vele ennyit! – háborodtak fel a már tőlem eltávozott sapkás felé irányítva haragjukat.

A férfi hetente több alkalommal is meglátogatott. Fárasztott, de türtőztettem magam. Hiányzásom esetén máshoz irányították. Mielőtt munkatársammal szemben helyet foglalt volna, mindig benyitott annak a helyiségnek az ajtaján, amelyikben dolgoztam, hogy meggyőződjön valós távollétemről.  Vajon miért jön ilyen gyakran? A magány miatt? Vagy bizonyos szinten hozzám tartozónak érzi magát? Vagy órái, napjai így nem annyira unalmasak? Esetleg azért, mert valaki emberszámba veszi? – elmélkedtem magamban. Biztos, hogy sérült a lelke. Különcségéért valószínűleg kiközösítették, gúnyolták, bántották valahol.

Sokszor láttam akkoriban is az utcán. Mindig egyedül, egy általa kiválasztott épület lépcsőjén gubbasztott. Csomagok nélkül, ápolt külsővel, tiszta ruhában…

Pár napra hűvösre fordult az idő. Fújt a szél, s halványabban sütött a Nap. Álltam a buszmegállóban, ahol ismét volt lehetőségem a jól szembetűnő sapkás alaposabb megfigyelésére. Elindult a kapualjból. Két kezében egy-egy szatyrot vitt. A többi holmit tároló kulit maga mögött hagyva pár métert ment előre. Lerakta a szatyrokat, majd odahúzta a kulit. Aztán megint a két előrevitt szatyor, s újra a kulis poggyász következett. Ez addig ismétlődött, amíg új szálláshelyére, egy terebélyes fa lombjai alá meg nem érkezett. Szétnyitotta henger alakba csomagolt fekvőhelyét, s máris a lombok adta biztonságban érezhette magát.

Tegnap újra arra jártam. A sapkás a földön ült. Csomagokkal, ápolatlan külsővel, koszos ruhában. Újságot olvasott. Talán az álláshirdetéseket böngészte, hátha jól kereső mérnököt csinál belőle valaki…

Nyíregyháza, 2019.07.20.

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…