Éretten hajtott fejet az aranysárga búzakalász. Élesre fent kaszáikkal egymás mellett sorakozva suhintottak oda a termő életnek a betakarítást végző férfiak, mögöttük szorgoskodtak a fiatal marokszedők, majd a kévekötők, akik keresztet raktak az elkészített csomókból. A legalsó kéve volt a bujtató, ami a kicsírázás elkerülése végett nem érhette a földet. 17 keresztbe rakott kéve tetejére került széthúzva a 18. vagyis a fedőrészként szolgáló pap.  Végül az egészet lekötötték, hogy semmit ne fújjon el belőle az arra kószáló hűsítő szél.

A falu betevő falatokért küzdő lakói a grófi család birtokain tevékenykedtek elsősorban, de a nagy földterületekkel rendelkező tirpák gazdák is szívesen felfogadták őket. Mindnyájukra illett az „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” közmondás, hiszen mire a reggelizésre sor került, kissé már látszódtak rajtuk a fáradtság jelei. Früstökre általában nyers szalonnát ettek hagymával és kenyérrel. Elemózsiájukat a föld végében elhelyezkedő akácfasor árnyékába tették, melyet egy kis pihenéssel egybekötve fogyasztottak el. Aztán visszatértek, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. A férfiak hosszú nadrágba, ingbe, kalapba, a nők bokáig érő ruhába öltöztek, fejükön még a kislányok is hátrakötött kendőt viseltek. Különösen fontos volt a kötény, abba rakva könnyebben tudták magukhoz fogni a kötésre szánt markot. Barnára festette őket a vigyázó Nap a ruhák által nem fedett részeken.

Látástól vakulásig tartott a munka. Ha déltájban annyira meleg volt, hogy a kalászból kipergett a termés, akkor az aratást a rekkenő hőségben felfüggesztették, majd pár óra elteltével sötétedésig folytatták, ha valamelyest enyhült az idő.

András az alig fiatalabb Jóska nevű hűségeses cimborájával Markóbokorban dolgozott Kovácsék tirpáktanyáján. Mindketten huncut, belevaló emberek hírében álltak. Jóska nagyothallott, viszont ha elég lassan beszéltek hozzá, akkor kitűnően olvasott szájról, s megértett mindent, amit mondtak neki. Beszéde nem volt valami gyors, de amikor csak tudta, hallatta hangját. Andrással tudott a legjobban kommunikálni, ők ketten már szinte egymás gondolatait is felismerték. Delelőre járt az idő, mikor Andrásnak remek ötlete támadt.

  • Te Jóska! – szólt oda barátjának. Az asszonyok nemsokára hozzák az ebédet. Itt van ez a szalonna, amit reggel kaptunk, küldjük haza velük, a többit mindjárt elmondom!
  • Rendben van! – egyezett bele a másik.

A két feleség együtt érkezett. Közel laktak egymáshoz, s megbeszélték az indulás, találkozás időpontját. A család kint dolgozó létszámától függően töltötték meg tápláló finomsággal  ételeseiket. Máskor szegényesen főztek, az aratásra viszont jó, erőt adó ennivalók kellettek. Legtöbbször csirkebecsinálttal, gulyás-, paszuly-, vagy lebbencslevessel, túrós-, krumplis-, vagy káposztás tésztával, meg maguk sütötte kenyérrel kínálták a jó étvágyú családtagokat.

Az aratók csak akkor mentek haza, ha a munka teljesen befejeződött, addig jó időben a szabadban szunnyadtak a holdas, csillagos ég alatt. Fejük alá párnaként egy-egy szalmacsóvát tettek. Ruhástul, mosdatlanul aludták az igazak álmát, csupán reggel jutott kezükre, arcukra egy kevéske frissítő víz. Hogy jobb kedvvel térjenek nyugovóra, a munkások aratódalokra zendítettek, s olyan szépen, messze hangzóan énekeltek, hogy öröm volt hallgatni. Dalolgatva mentek a hazafelé vezető úton is. A fáradtság nem bírta elvenni a jókedvüket.

A két jóbarát kiváló étvággyal fogyasztotta ebédjét, miközben asszonyaik boldogan szemlélték, hogy mennyire ízlik a főztjük.

  • Márta! Vigyétek haza ezeket a szalonnákat, amit reggel Jóskával kaptunk! Ne legyen itt tovább a melegen! – szólalt meg András, s máris a kosárba helyezték a bérként kapott elemózsiát.

A zsírpapírt – amibe jussuk csomagolva volt – észrevétlenül a fasorba dugták. Tudták, hogy a másik tirpáktanyán élő jámbor, szelíd kutyák gyakran ellátogatnak arrafelé. Egyik kisebb, a másik valamivel nagyobb méretű volt. Kuvasz és komondor. A cimborákat azelőtt sosem foglalkoztatta különösebben az ebek látványa, most viszont alig győzték kivárni, hogy megjelenjenek, s szagot fogjanak a kihelyezett szalonnáspapírokat illetően. Bejött a számításuk. A jószágok a fák között szaglászni kezdtek, s hamar megtalálták a számukra kihelyezett csalit. A két férfi erre várva sebesen felugrott helyéről, s kaszáikkal, óbégatva kezdték el kergetni az ártatlan kutyákat, amelyek kétségbeesetten szaladtak be gazdájuk nyitott kapuján.

  • Jaj, jaj! Az anyjuk úr Istenit! Megették a szalonnánkat! – kiabálták bőszültséget tettetve, immár a ház udvarában.

A lármára kijött a gazdasszony.

  • Mi történt? – kérdezte.
  • Hát letettük a hűvösbe a szalonnánkat, amit reggel kaptunk. Ezek meg valahogy kibontották a papírt és mind egy szálig befalták. Mi ezért megdolgoztunk. Most mit adunk a családnak? Térítsék meg nekünk, ha már kiengedték a bolond kutyáikat!
  • A fene egyen meg benneteket! Ej, pedig adtam nekik annyi moslékot, hogy jóllakhattak! – sopánkodott a sánta, ráncos ruhás tirpák asszony, aki főként tótul beszélt, mert keveset tudott magyarul.

Mérgében felkapott egy piszkafát, s a bűnösök után hajította.

  • Hát a kutya milyen? Nagy marha kutyák! Megették, amit kimértek nekünk! – mondta András felháborodást, ugyanakkor együttérzést színlelve.
  • Na megálljatok, ezért meglakoltok! – hangzottak el a fenyegető szavak a nő szájából az ebek felé.

Idős volt már, bottal járt, de valahogy felment a padlásra.

  • Hozok én maguknak, csak muszáj vagyok másikat adni helyette!

Magával vitte a kést, s odafent a tartórúdra kampóval függesztett nagydarab avas szalonnából lekanyarított egy-egy darabot a károsultak számára. Azok cinkosan összenézve, boldogan mosolyogtak egymásra.

Az asszony lement, megmutatta amit levágott:

  • Na, elég lesz? Volt ilyen darab körülbelül?
  • Egy kicsit nagyobb volt, de már ne tessék visszafáradni ezen a rossz létrán! – felelték, majd hatalmas örömmel hagyták el az udvart.

Nem volt lelkiismeret furdalásuk. Szegények voltak, s gondolták, hogy egy kis plusz szalonnával nem túlzottan károsítják meg a nagy kazlakkal, gazdag portával, sok jószággal rendelkező tirpákokat.

Na meg egyszer az életben megérdemelnek egy kicsivel többet…

 

Nyíregyháza, 2019. július 2.

 

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…