Az ismerkedés egy enyhe, napsütéses novemberi napon kezdődött. Péter egy cipőjavító műhelyben állva pillantotta meg először az íróasztalnál ülő, mosolygós Zsuzsikát, akinek arcán hosszú percekig maradt ott csodálatot ábrázoló tekintete. A lány közömbösen vette el tőle a lábbeli orvoslásáért járó pénzt, s adta oda főnökének, az üzletvezető Imre bácsinak.

A szemlélő az ajtóból bizakodóan nézett vissza, azon törve tarkóig érő szőkésbarna hajjal ékesített fejét, hogy miként beszélhetne a szívét oly hamar megdobogtató ifjú hölggyel.

Hazament. Leült. Gondolkodott. Reggel az érettségi után szakmát adó iskolába ment, de a tanulás nem tudta a figyelmét lekötni. Hirtelen eszébe ötlött, hogy van még egy pár cipője. Igaz, hogy jó állapotú, de lehet abból rosszat csinálni! Soha nem sietett még ennyire az otthonába. Elővette a fiókban található leghegyesebb kést, s egy csintalankodó lyukat adományozott vélt megmentőjének talpába. Szatyorral a kezében, kimagasló hévvel indult útnak, hogy mielőbb benyithasson a javítóba. Cipőjét leadva, az ott kapott cédulát markában fogva, reménykedve távozott. Kinn az utcán, a közelben várakozott a lányra, aki egyszer csak megjelent előtte.

  • Szia! Havasi Péter vagyok – mutatkozott be illendően.
  • Szia! Szabados Zsuzsanna – nyújtotta meglepetten kezét a kiszemelt.
  • Szeretnék beszélni veled. Merre mész?
  • A buszpályaudvarra, onnan pedig haza.
  • Elkísérhetlek a buszig?
  • Beszélgethetünk. – hangzott el köztük az első párbeszéd.

A bátortalanul kezdődő pillanatok kíváncsi kérdések és válaszok özönének perceire cserélődtek. A gyors iramban futó időben hamar a cél helyszínére érkeztek.

  • Holnap megvárhatlak? – kérdezte a fiú
  • Megvárhatsz! – válaszolta a pont erre a kérdésre váró leány, akinek felkeltette érdeklődését a jóképű, szimpatikus legény.

Este egymásra gondolva, a másnapi találkozásról álmodozva tértek nyugovóra.

Péter értelmiségi családba született, Zsuzsanna felmenői leginkább kétkezi munkások és földművesek voltak. A külső, kritikus szemlélő bizonyára hamar meglátta a társadalmi különbségekből és nevelésből adódó köztük lévő eltéréseket, de a fiatalok ezekből semmit se érzékeltek, vagy nem igazán törődtek velük.                           .                                                                                                                                                           Igyekeztek minél többet megtudni a másikról, s ösztönösen voltak azon, hogy a lehető legjobban érezzék magukat. A következő randevút a Krúdy mozi látogatása követte. Helyet foglaltak az utolsó sorban, ami kimondatlanul is a szerelmesek helye volt általában. A terem elsötétült, s elkezdődött a Hószakadás című film vetítése. A fiú jobb kezével félénken és óvatosan próbálta a lány balját megérinteni, abban bízva, hogy nem kerül sor visszautasításra. Zsuzsit a srác efféle közeledése kissé zavarba hozta, de azért boldogan engedte, hogy keze a másikéban melegedjen. Egyre szaporábban vert mindkettőjük szíve. A filmre ügyet sem vetve fordultak egymás felé, s a szolid kézfogásból forró csókolózásba burkolóztak.

Kapcsolatuk ettől a naptól kezdve egyre szorosabbá vált érzelmileg. Péter boldogan töltette együtt idejét párjával, majd kísérte el a lányt a tőle elszállító buszhoz. Egy este eldicsekedett szüleinek az örömteli randevúkkal. Apját és anyját nem túlzottan lepte meg vele, hiszen Magdi néni és Zoli bácsi másodszülött gyermekén erősen látszódtak a szerelem jelei.

  • Bemutatod nekünk? – tették fel a kérdést, miközben finoman faggatták arról, hogy ki és milyen ez a lány.
  • Szívesen bemutatom, ha ő nem tartja még korainak. Kedves kislány, majd meglátjátok.

Másnap az ifjú előhozakodott szülei felvetésével.

  • Szeretnélek bemutatni a családunknak. Eljönnél hozzánk?
  • Rendben van, elmegyek, de aztán én is bemutatnálak téged az enyéimnek.

Megállapodtak az első látogatás időpontjában, majd két nap múlva elindultak a ház felé.

  • Itt lakunk a földszinten! – mondta Péter, s már nyitotta is ki a négyemeletes épület kapuját. Megálltak az ajtónál.
  • Várjunk még egy kicsit! Még ne menjünk be! – kérlelte a vendég.

Inába szállt a bátorság, még soha életében nem lépett be fiús ház ajtaján, most meg itt áll abban a lépcsőházban, ahol szerelme lakik. Rettenetesen izgult, félt a bemutatkozástól, a kérdésektől, a beszélgetéstől. Elég gátlásos volt, ismeretlen helyen nem mindig sikerült magát kifejeznie úgy, ahogyan szerette volna. Kereste a szavakat. Passzív szókincse sokkal nagyobb volt az általa kimondott mondatok számánál. Gyakran tartott attól, hogy vajon jót mond-e, érdekli-e azokat, akikhez szavai szólnak.

Sokan voltak testvérek. A gyerekzsivajban otthon sokszor rájuk ripakodtak, hogy hallgassanak már el. Apjuknak számtalanszor hagyták el olyan durva mondatok haragos arcán biggyeszkedő ajkát, mint a „Ne ugass!” – ha csendre vágyott-, vagy hogy „Mék marha babrált hozzá?” – ha netán elromlott valami. „Mondjátok mindenre azt, hogy nem tudom!”- parancsolta, a falubeliek által feltett, „Hogy fértek el az asztalnál?”, „Hány kenyeret vesztek egyszerre?” és az ezekhez hasonló kíváncsiskodó kérdésekre adandó igaz válaszokat megelőzve. A gyerekek meg lesütött szemmel fejezték ki megparancsolt nem tudásukat.

Féltek a más alkalmakkor normálisan viselkedő, dolgos, velük játszó és játékokat készítő apjuktól, akinek paprikás kedvében bősz káromkodással telt ordítozás kíséretében igencsak eljárt a keze, s hatalmas tenyerének csattanó lenyomata többször megjelent csemetéi gyenge testén. Az anyjuk jólelkű, gyérebb szókinccsel rendelkező, visszafogott asszony volt. Nem szívesen ment rokonain kívül sehova, csak ha muszáj volt. Még munkahelyi programokban részt vett néhány alkalommal, de alig várta, hogy újra otthon legyen. Saját magát kiszolgáltató férje őt is elnyomta. Azonban ő is ingerülten reagált néha, amikor fáradt volt, vagy nem tetszett neki valami.

Több mint tíz perce álltak az ajtó előtt, amikor Zoli bácsi a munkából megérkezett.

  • Miért nem mentek be? – kérdezte az ácsorgó fiatalokat.
  • Éppen most akartunk, csak előtte váltottunk még néhány szót. – felelte Péter.

Most már nem volt mese, be kellett lépniük oda, ahol szeretetteli mosollyal fogadta őket a mama, a már házasságban és külön háztartásban élő Sanyi a bátyus, és a felesége Ági, valamint a kis Miklós. Udvariasan üdvözölték egymást. Zsuzsa egy parányi pukedlit is levágott, azt gondolta, úgy illik. Nem számított, hogy nem tud miről beszélni, mert a családfő végeláthatatlan kérdésekkel halmozta el. Hány éves, kik és mivel foglalkoznak a szülei, milyen iskolát végzett, hányan vannak testvérek, milyen vallásúak, szeret-e olvasni, milyen házuk van, és így tovább.

Miután minden kérdés feleletre talált, a többiek is szóhoz jutottak. Zsuzsika mély tisztelettel, de szorongással telve figyelt az őt figyelő jelenlévőkre. Gátlásait fokozta, hogy nagyemberek közé került, hiszen Zoli bácsi orvosként dolgozott, Magdi néni pedig egy gimnáziumban tanított.

Közeledett a karácsony. Egy napon Magdi néni Péterrel magához kérette a leányzót. Vásárolni hívta, majd egy világosszürke ruhaanyag kiválasztását követően varrónőhöz invitálta. A szakember kitartó szorgalommal mérte le vékony, karcsú alakján a szoknya elkészítéséhez szükséges összes bőséget és hosszúságot. Zsuzsiban vegyes érzések kavarogtak. Öröme mellett a szégyenlősség pírja jelent meg orcáján. Eddig csak az anyja vásárolt, vagy varratott ruhát neki, s most itt van ez a néni, aki még alig ismeri, de máris ilyennel kedveskedik.

  • Gyere el hozzánk karácsonykor, töltsd velünk a viliát! – mondta párjának édesanyja.
  • Jó, elmegyek! – válaszolt a fiatal nő.

Nemet mondani nem tudott, nem mert, ugyanakkor attól is tartott, hogyan reagálnak majd saját szülei, amikor kéredzkedik tőlük.

Nehezen bár, de elengedték. Buszra szállt, s beutazott Nyíregyházára, a kellemes lakás meghitt közösségébe. Ez volt az első olyan ünnep, amelyből más családdal töltött el pár órát. A fenyőfa a kisszobában díszelgett. Az apa megrázta a szépen szóló csengőt, melynek csábítóan hívó hangjára odasereglett a ház ünneplő népe. Egymás kezét fogva közösen énekelték el a „Kis karácsony, nagy karácsony” kezdetű dalt, főként a legkisebb gyermek örömére.

  • Boldog karácsonyt!
  • Boldog karácsonyt! – köszöntötte egyik a másikat, miközben szeretettel adták át egymásnak az ajándékokat.

Mindenki kapott valamit, s egy valaki kivételével adott is. Zsuzsa volt az egyetlen, akinek eszébe sem jutott. Nem tudta, hogy van ilyen, náluk sohasem járt az ünnephez ajándék. Most kapta meg a szoknyát, amit Péter mamája varratott, azt adta a két szülő és a kisfiú. Szerelmétől könyvet, az ifjú pártól pedig egy szép, aranyszínű karkötőt kapott.

Zavarban volt. A többiek igyekeztek leplezni szánalmukat, de a lány érezte, hogy sajnálják, s tudta, hogy később biztosan ki fogják beszélni…

A közös, finom estebéd után haza indult. Ritkán jártak a buszok, az utolsó, de még koraesti járattal távozott. Otthon élvezettel mesélte el a történteket, s mosolyogva mutatta meg a kapott holmikat.

Anyja derűs arca a beszámolót hallva és az ajándékokat látva komorrá változott. Haragudott, s mérhetetlenül restellte, hogy ő nem küldött, az ő lánya nem vitt a vendégségbe semmit.

  • Te nagy marha! Hát minek mégy te olyan helyre? – rikoltotta, jobb kézfejének hátuljával idegesen csapkodva bal tenyerét.

Magasra emelkedtek homlokán a ráncok, szemei egyre tágabbra meredtek, hangja egyre hangosabban szólt.

Zsuzsika mélyen és rémülten hallgatott, az a kis öröm is elszállt, ami benne lakozott. Bűntudat gyötörte lelkét. Valóban nem tudta, hogy illik ajándékozni, különben meg pénze sem lett volna rá.

  • Akkor te meg vigyél nekik valamit újévre! – folytatta anyja a mérgelődést.

A lány elgondolkodott:

  • Tényleg vigyek újévre? De mit? Hogy magyarázzam meg a késésemet? – töprengett.

Nehezen telt a szilveszterig nyújtózkodó hét. Végül nem ment sehova, szerencsére nem vásárolt vinni valót. Családjával nézte a tévét, majd az éjféli  jókívánság után mindenki alvásba helyezkedett.

Újév reggelén felöltözve ült az ágya szélén. Mint minden esztendőben, most is számot vetett az előző évben történtekről, s tervezgette, mit szeretne elérni az idén. Legfőbb céljaként fogalmazta meg, hogy az általa látott szép példát követve, a következő karácsonykor apró ajándékokkal lepi meg szeretteit. Arra fogja zsebpénzét gyűjteni.

 

Nyíregyháza, 2018.07.28.

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…