Piacon vagyok. Nézegetem a precízen elrendezett, szemnek kellemes árut. Vizsgálódom. Mindenfélét megfogdosok. Zacskóba helyezem a jó húsban lévő zöldpaprikát, a piros arccal mosolygó paradicsomot, a barnába öltözött kerekded hagymát, s máris számban és orromban érzem a belőlük készítendő lecsó pompás aromáját.  Az árus mérlegel, megmondja, mennyit kér. Fizetnék. Bukszám széles tenyeremből kiesik, sebesen zuhan a földre, s a benne lévő aprópénz vidám táncot lejt a zöldséges pult alatt. Lehajolok, hogy a szökevény forintokat ügyesen visszatereljem. Párat felveszek. A többi csintalanul gurul egyre távolabb. Egyiket sem éri el hosszúra nyúlt karom. Alázattal letérdelek értük. Valaki azt hiszi, ki akarom imádkozni a pénzt. Nevetés. Négykézlábra állok. Lassan sikerül bejutnom az asztal alá. Térdemen horzsolás. Táskám mellettem van. Hátulsó portám az ég felé mutat, kebleim majdnem a talajt súrolják. Az emberek körülöttem gyülekeznek. Rólam beszélnek, s talán fotóznak is. Innen biztató szavakat, onnan fejcsóválós mondatokat hallok. Az árus seprűvel kínál. Nem, nem elhessegetni akar, segíteni szeretne. Egyik érme itt, a másik ott. Küzdök értük. Végre mindegyiket öklömbe szorítom, s óvatosan visszatolatok. Eszembe jut: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!”

Én dolgoztam.

Jól kerestem.

Megyek, megfőzöm a lecsót.

 

Nyíregyháza, 2019.08.07.

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…