A föld

Nézze, megmondom őszintén én ezt az eladást nem nagyon támogatom. Egyrészt ki van adva művelésre, s a bérlő se örülne neki. Idén rozs volt benne, s hála Istennek szépen hozott mindkettőnknek. Másrészt ez mégiscsak termőföld, itt gabonának meg takarmánynak van helye, mint ahogy az volt már a nagyapám, sőt talán annak a nagyapja idejében is. Harmadrészt meg maguk ki tudja mit építenek ide, aztán egyszer csak csődbe megy a cég, s itt marad a nyakamban minden. Özön sok pénzbe kerül elbontani, ki fogja akkor megcsinálni?
A városi ember elgondolkodott. A felvetés nem csak új, hanem rendkívül logikus és életszerű is volt.
Az az igazság, hogy igaza van – válaszolt – de elárulom, ezen még nem gondolkoztunk el. Egyszerűen nem merült még fel ez a kérdés. Pedig el kell ismernem, ésszerű okfejtés, de ne haragudjon nem tudok erre most mit válaszolni.
Némi csönd következett, amelyet az eddig csendben üldögélő néni tört meg.
Meg ugye azért nekünk mégis csak ez a vagyonunk. A föld, egy kis szőlő meg ez a ház, ahol lakunk. Megélünk belőle, meg a nyugdíjból, de ha elkezdjük eladogatni hamar elkopik ugye.
Aztán mit kínál érte az úr? – vette át a szót a gazda.
Nézzék! Én nem akarok itt kufárkodni, megmondom tisztességesen mennyit tudok fizetni érte. Ezután közös számolás következett. Hogy jön ki négyzetméterben, mennyit fizet a bérlő s főleg, hogy mennyi marad a kötelező levonások után, illetve össze kellet hasonlítani az eladás és a bérlés közötti bevétel különbségét. A bérbeadás győzött.
Itt a határhoz közel, nem nagyon érdemes most eladni a földet – magyarázat a gazda a végeredményt. Egyre másra jönnek osztrákok, akik megművelnék, vagy megveszik az egészet egy tagban. De a bérletről lehet szó. Igaz ott is fennáll annak a lehetősége, hogy a nyakamon marad az építmény, de bízzunk benne, hogy az elkövetkező 15 év alatt, ameddig a bérlet szól, nem lesz probléma. Habár az ember manapság semmiben nem lehet biztos.
Aztán megállapodtak. Maradt a bérlet. Így mégiscsak megmarad a tulajdon, de fog fialni annyit, amennyiért megéri odaadni. Talán egy kicsivel több fog jutni így az időseknek és az unokáknak is.
Már a papírok rendezgetésénél tartottak, amikor kéretlenül megszólat az öreg.
Tudja, nekünk ennyink van, ez a darab föld. Ez a darab magyar föld. Nem sok, de nekünk elég. Ezen dolgozott nagyapám, az apám, meg amíg bírtam én is. Jó föld ez megadja a termését. Persze, amikor a gyerekek jöttek s kicsik voltak, már nem volt elég a megélhetéshez, én is elmentem az iparba dolgozni, busz sofőrnek. Ennek köszönhetem, hogy bejárhattam az országoz! Nemigen van olyan tájegység ahol ne fordultam volna meg legalább egyszer. Hanem ha szabadnapos voltam, vagy rövid műszakos vagy úgy esett, hogy hétvégén itthon lehettem, nem múlt el úgy a nap, hogy ne mentem volna ki megnézni, hogy áll a vetés, fejlődnek e rendesen a kalászok. Nem mondom, hogy nem volt ez olykor fárasztó, de tudja, aki tavasszal kimegy és megérzi a mező s a föld illatát, az attól kezdve, már ősszel is szívesen fog kijárni. Nem akarja többet otthagyni, mert azt nem pótolja semmi.
Az újdonsült bérlő figyelmesen hallgatta a beszédet. Az jutott eszébe, hogy ő is hasonlófélét érzett, mikor – évtizedekkel korábban – még hátizsákkal járta a vidéket, s egy friss szántáshoz értek, vagy egy illatos mezőn keltek át. Jó volt megállni egy kicsit, beleszagolni a levegőbe, élvezni a csendet és a földnek, a drága földnek az illatát. Beszélgetőtársa hangja zökkentette vissza a nyári konyha hűvösébe.
Oszt hogy megyen ez? – kérdezte. Nem nagyon szoktunk mi ilyet csinálni, járatlanok vagyunk az efféle üzletelésben.
Semmi probléma, én majd intézem, hiszen nekem ez a munkám. Mindent részletesen elmondok, elküldöm a papírokat, sőt ha akarják, mindegyikhez fűzök külön magyarázatokat is az mailben.
Az nem nagyon fog menni, nincs nekünk számítógépünk – mondták szinte egyszerre. Pedig a kapu előtt megy a vezeték, de nem vezettettük be, nem nagyon van rá szükségünk. Se az asszony sem én, nem vagyunk olyan üldögélősek. S ha mégis, hát akkor inkább kint a fa alatt, vagy a szőlőben vagyunk, ott meg nemigen van haszna az ilyesminek.
Ez volt a második igazság ma, – állapította mega messziről jött ember. Jóllehet lehetne néhány ellenvetést, indokot felhozni, ami miatt talán mégis érdemes lenne nyitni az elektronikus világ felé, de feleslegesnek vélte. Mert lehet, hogy megváltozna kicsit ennek a két, egész életében szorgos, dolgos embernek az élete, de aligha lehetne meggyőződéssel álltani, jobb lenne. Legfeljebb más.
Ám ha nagyon szükség van rá, – visszakoztak az eladók – megadjuk a gyerekek mail címét, rajtuk keresztül meg tudjuk kapni, ha küldeni tetszik valamit – mondta a néni és már nyúlt is a mobiltelefonért, hogy megtudakolja az elektronikus címet.
Akkor azt hiszem mindent megbeszéltünk. A névjegykártyámon rajta vannak az elérhetőségeim, a szükséges papírokat itt hagytam, kérem tessenek kitölteni, ahogy megbeszéltük, s adják postára a nevemre. Köszönöm szépen, viszont látásra – búcsúzott, majd felállt, kezet fogott a gazdával és elindult az alacsony helyiségből kifelé.
Az autóban rekkenő hőség volt, ki kellett nyitni az ajtókat, hogy legalább annyira átszellőzzön, hogy be lehessen ülni beindítani a légkondit. Vendéglátója hamiskásan csak ennyit mondott.
Mondtam én, hogy nem kell úgy bezárni azt az autót, nem bántja ezt itt senki. Inkább le kell tekerni kicsit az ablakot, akkor nem melegszik át annyira belül. Higgye el tudom én ezt, eleget próbálgattam, amikor még egy nagy faros Ikarusz volánjánál ültem.
Aztán búcsút intett, megfordult és maga elé dörmögve elindult befelé. Jó lesz ez ennyiért. Jó lesz ez. Legfeljebb kevesebbet vetünk majd be. Jó lesz ez na.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…