Véletlenül került a kezembe ez a könyvismertető, melyet Borvendég Deszkáss Sándor (Fehér Szarvas), fenti címmű könyvének 2005-ös, hasonmás kiadásáról írtam az Elektronikus Könyv és Nevelés c. folyóiratban. A nosztalgián kívül az késztet a közzétételére, hogy a rendkívül szép és izgalmas ifjúsági regény számos olyan gondolatról, cselekvésről, életcélról és a kitűzött célok eléréséért tett erőfeszítésről szól, amely a mai fiatalok számára ugyanolyan érdekes és fontos lehetne, mint a korábbi nemzedékek idején volt, de alig van olyan fórum, ahol találkozni lehet ilyen eszmékkel.

Az író több évtizedes munkája, amellyel az ifjúság vallásos nevelését szorgalmazta, népszerűsítette a cserkészet alapelveit, majd a hit és a cserkészet üldöztetése idején az indián létformába tömörítette ezeket az értékeket – óriási hatással volt a negyvenes, ötvenes évek fiataljaira. Aktív résztvevője volt az észak-amerikai indiánok megmentéséért indított hazai és nemzetközi mozgalmaknak is.

Hat könyvének elolvasása, azt az érzetet keltette bennem, hogy személyes életéről szólnak ezek a történetek. Igaza van azonban Gergely Ferenc történésznek, aki figyelmembe ajánlotta Borvendég saját vallomását:Sok valóságot és kevés mesét írtam össze ebben a hosszúra nyúlt beszélő levelemben. Nem írhattam csak valóságot, mert életemben több volt a fekete nap, mint a fehér […] Nem vagyok hőse, csak szerény összefűzője ennek a földi epizódnak.” Nem tudom, kapható-e még valahol ez a könyv, talán könyvtárakban még föllelhető, de szeretném az író varázslatos gondolataira ezzel a régi ismertetővel is felhívni a figyelmet.

*

A könyv egy városba kényszerült, a természet szépségét és szabadságát nehezen nélkülöző, a városi ember idegenségét elfogadni nem tudó, szomorú kisfiú vallomásával indul.

(…)   „Elkerültünk Kecelről, a nagy iskolaudvarról. Pestújhelyen egy ütött-kopott sárga bérház szűk szobája lett az otthonunk. Sötét, hideg odú. Rabcella volt nekem az a szoba.

(…) Kint az utcán sárga keramitos volt az út. Tele teherkocsival, autóval, kerékpárral. Az emberek köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Se egy „dícsértessék”, se egy „adjon Isten”… Mindenki idegen volt mindenkinek. És sehol egy kis zöld fű. Vagy legalább egy darab homokos árokpart!…

(…) És megsirattam Kecelt. A nagy iskolaudvart. A zörgő szekereket. A hosszú, jegenyés utakat. A búzaföldeket. Az akácosokat. A tanyákat. A halastavakat. A gulyát. A kondát. A hajnali tülökhangot. És minden kis fűszálat. Minden kis porszemet… (…)

(…) Először arcomon patakzott a könny. De azután befelé gördült és a lelkemet öntözte végig…

(…) Végre rámtekintett a Gondviselés és a rideg, sötét odúba is besütött a napsugár. A hang ösvényén jött ez a fény. Kürtszó hozta, amit cserkészek fújtak! Cserkészek! Csodálatos hősök voltak ők előttem. Hiszen úgy hallottam: az erdőket, mezőket barangolják minden szabad idejükben! Fürdenek a folyókban! Másszák a hegyeket! Árvalányhaj van a kalapjukon… És napfény a szívükben.”

Így lelkesül föl a tizenkét éves gyermek, Borvendég Deszkáss Sándor, a természethez oly sok szálon kapcsolódó cserkészet megismerésén. Lázas szívvel keres egy világot, egy életformát, egy gondolkodásmódot, amely Magyarországon már a századelőn sem létezett, s amely iránt attól a pillanattól mély elkötelezettséget érez, hogy egy földrajz órán, először hall az indiánokról. Már akkor úgy tartotta a tudomány, hogy ez az emberfaj hamarosan eltűnik a föld színéről. Azonnal úgy érzi, hozzájuk, közéjük tartozik és felelős a megmaradásukért. Maga sem érti a titokzatos és gyötrő vágyakozást, ami hajtja őt, és végképp misztikussá varázsolja vonzódását szülei aggodalmasan emlegetett, rejtelmes szava, melyet újra meg újra kimondanak, valahányszor indiánokról beszél: Atavizmus!

Az említett földrajz órán nyomban elhatározza, hogy ha felnő, az indiánok között fog élni és megmenti őket a pusztulástól, „feltámasztja” az indián népeket. Templomba is elmegy:

„Letérdeltem és csendes suttogással szóltam az Egek Urához: Édes jó Istenem, ne adj nekem semmi örömet, csak azt engedd meg, hogy ez a tervem sikerülhessen…”

A cserkészélet alapozza meg edzettségét, itt tanul fegyelmezettséget, és kiváló parancsnokuknak köszönhetően azt is megérti, hogy a szabályokra, nem mint az embert gúzsba kötő béklyókra kell tekinteni, hanem mint a közösségek megtartó oszlopaira. Életének különös fordulatai, mintha eleve elrendeltséget mutatnának, és egyre közelebb viszik őt az indiánokhoz. Egy, a budai hegyekben tett kiránduláson, kis híján mély barlangba zuhan, és egy véletlenül arra járó amerikai újságíró, mint kiderül, egy soson indián menti meg. Megismervén a fiú régóta tartó vonzódását és elhatározottságát az indiánok megmentésére, mélyen meghatódik, maga is valami sorsszerűséget lát találkozásukban, és másfél évig minden idejét annak szenteli, hogy valamennyi indián tudományra megtanítsa a gyermeket. Amikor újságja visszarendeli Amerikába, Isten előtt fiává fogadja az ifjút, és a Fehér Szarvas nevet adja neki:

„Ezt adom emlékbe neked, fiam, mert nemes vad vagy, mint a szarvas, és nem a bőröd, de a lelked fehér… Beszéltem.”

Később, levélben elküldi neki Amerikából a szabad sosonok törzsének oklevelét, melyben örök időkre tiszteletbeli főnökükké választják Fehér Szarvast.   A fiú orvosnak készül, és tanulmányai mellett, létrehozza a Magyar Indiánok Egyesületét. A tagok, különféle munkák vállalásával keresik meg a pénzt arra, hogy az egész világra kiterjedő levelezésbe kezdjenek az indiánok érdekében, angol, spanyol, francia, portugál és német nyelven. Felhívásuk, melynek jelszava: „Segítsd az indiánokat, ahol csak lehet!” – világszerte óriási visszhangra lel, és fölkelti az érdeklődést tevékenységük iránt.   A vágy, hogy tegyen valamit az indiánok megmentéséért, egyre erősödik benne, s furcsa elhivatottsága arra készteti, hogy megszakítva orvosi tanulmányait, elinduljon az indiánok földjére. Szándéka akkor érik cselekedetté, amikor édesapja föltárja neki a nagyapja történetét, és megtudja, hogy ő ugyanilyen szenvedélyes szeretettel szolgálta az indián nép megmaradásának ügyét. Kilenc-Vadlúd-Az-Égen főnök (a nagyapa ezt a nevet kapta az indiánoktól), egy ideig közöttük is élt Amerikában, tervet dolgozott ki „a faj feltámasztására”, de családi kötelezettségei miatt munkáját félbehagyva, haza kellett térnie. A lelke belepusztult ebbe a kényszerbe, s halálos ágyán kinyilvánította akaratát, hogy unokája legyen műve folytatója. Sándor szülei, akik féltek, hogy gyermekük is elmegy majd az indiánok közé, sokáig titkolták a nagyapai „örökséget” és ezért emlegették folyvást aggodalmasan az atavizmust, ami átöröklést, az egyik ősre való visszaütést jelent.
Amikor Fehér Szarvas megérkezik Montanába, Ülő Sas mohawk törzsfőnök döbbenten tekint rá: azonnal fölismeri benne Sziklás Hegyek Varázslójának unokáját, aki megjelenésében tökéletesen olyan, mint nagyapja volt egykoron. A „Vörös Faj Abroncsában” Fehér Szarvas maga is elvégez néhány „próbát”, és ezalatt csodálatos élményekben van része. Ilyen, a természetben 9 napos egyedüllétet követelő „Bölény próba” során szerzett tapasztalata is:

„…aki a magányt megismeri, az meg is szereti és vágyakozik mindig utána… És az ilyen emberre sohasem tud hatni a tömegek akarata, mert erős bástyája néki mindig a saját, önálló gondolatvilága…”

Fehér Szarvas minden segítséget megkap az indián törzsektől, és sikeresen befejezi küldetését. Végül feleségül veszi Wap-O-t, a törzsfőnök szépséges leányát, akit már Amerikába érkezése pillanatában megszeretett.   Az indiánok pedig, ünnepélyesen visszaadják Sziklás Hegyek Varázslójának a becsületszavát.

*

Napjainkban különleges küldetése lehet Fehér Szarvas könyvének. Középszerűség és igénytelenség uralta világunkban a fiatalság végre találkozhat benne a létezés olyan formájával, amely fölemeli, megerősíti a lelket és megnemesíti az életet. A mai gyermekek előtt szinte ismeretlenek azok a játékok, melyekben komolyan próbára tehetik saját képességeiket, testi-lelki erejüket, bátorságukat, fegyelmezettségüket, talpraesettségüket és megmutathatják, hogy képesek önzetlenül alárendelni saját kényelmüket egy magasabb célnak vagy a közösség érdekének – miként a szerző tette kisfiú korában, cserkészként. Ugyancsak bámulatba ejtő a már felnőtt író sok-sok lelki és fizikai erőfeszítése azért, hogy a kitűzött cél elérésére képes, és az indiánok megbecsülésére méltó legyen. Nem is a fizikai próbák a legnehezebbek ebben a folyamatban, hanem annak a bölcsességnek a megszerzése, amelyet csak a „testvérek vagyunk” fogalom teljes átélése, a természetbe való csendes belesimulás, a szemlélődés, a létezésben való valamennyi élő és élettelen társunk megismerése, megértése és olyan mérvű tiszteletben tartása adhat, amilyet az ember önmagának is kíván.

Az író úgy meséli el történetét, hogy az olvasó örömmel azonosul vele, és egy pillanatra sem vágyik kivonni magát a főszereplővel történő események hatása alól. A szerzővel együtt kalandozzuk végig a kisfiú kamaszodásának és ifjúvá érésének, a cserkészélet romantikus és romlatlan világának, majd a fiatal felnőtt – már felelősségvállalással teli – tudatos küzdelmének szép és izgalmas fordulatait, és végül hálásak vagyunk, hogy elkísérhettük az írót ezen az úton.

A Szikláshegyek Varázslója csodálatos könyv. Az olvasó – bármilyen életkorú is – megérti Borvendég Deszkáss Sándor olthatatlan vágyát a természetesség, a kölcsönös tiszteletadás és segítségnyújtás, a fegyelmezettség és a föltétlen megbízhatóság kultúrája, az észak-amerikai indián kultúra iránt.   Az olyan közösségekben, amelyekben magától értetődő, hogy még a holtak is állják a szavukat, boldogabb a gyerekkor, méltósággal teli a felnőtt lét, és szebb az öregség. Öröm és tanulság megismerni őket.

Fehér Szarvas: A szikláshegyek varázslója. Bp.: Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2005. 256 p., XVI l., 10 színes tábla. Hasonmás kiadás.

 

Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és…