Hangosan felhorkanok, amikor észreveszem, hogy fordítva gyújtottam meg a cigimet. A nyelvemre ragadt dohánydarabokat kiköpöm, a parázsló füstszűrőt pedig erősen a betonhoz dörzsölöm. Lecsípem a megperzselődött végét, aztán az immár csak fél-szűrős cigimet a számba veszem, és újra meggyújtom – ezúttal sikeresen. Jobb is így. Erősebb.

Hátradőlök a betonon, majd egy ideig lehunyt szemmel élvezem a csendet. Kissrác koromban mindig ide menekültünk fel a haverokkal, ha el akartunk bújni a város zaja, a szüleink, vagy a többi korunkbeli gyerek elől. Ez volt a mi búvóhelyünk, a négyemeletes teteje. Kemény és rideg, akárcsak az élet, de csendes és biztonságos – olyan hely, amire vágytunk.

Felpillantok az égboltra, ami az én saját szótáramban így szerepel: ablak a végtelenre. Megkeresem a Göncölt ez az egyetlen csillagkép, amit be tudok azonosítani , és fénylő pontjain körbe-körbe jártatom a szemem. Ezt egészen addig csinálom, amig már teljesen kirajzolódik előttem a körvonala. Bár beleszórhatnám az összes problémámat, az összes fájdalmat, az összes olyan dolgot, amit megbántam! Bár belehajíthatnék minden gondolatot, érzést, kínt, ami mardos belülről! Aztán Isten megfogná a szekér rúdját, és elhúzná, valahová a végtelenbe, hogy még a nyoma se maradjon a közelemben!

Próbálok emlékezni, hogy jutottam idáig. Biztosan volt egy esemény, ami aztán beindította a láncreakciót, ami az én esetemben egyenlő volt az elzülléssel. Mi lehetett a katalizátor? Amikor meghalt anyu? Vagy amikor elszívtam az első füves cigit? Vagy amikor először kínáltak kólával, én meg elfogadtam? Basszus, annyira gyerek voltam, és annyira naiv! Lepereg előttem az egész elcseszett szituáció.

– Hé, kölyök, látom, egyedül vagy, gyere közénk, majd mi feldobjuk az estédet! – szólított meg egy jól öltözött, nálam pár évvel idősebb fickó. Mivel rohadtul magányos voltam, az igazi haverok mind tanultak vagy dolgoztak, anyám pedig már csak a föld alól figyelt rám, hát csatlakoztam a társasághoz.

– Kérsz egy kólát? – kérdezte a fazon, aki közben Mesterként mutatkozott be. Bólintottam.

Amikor az asztalra húzta a csíkot, és a kezembe nyomta a feltekert papírt, kellett pár másodperc, hogy rájöjjek, miről van szó. De rájöttem. És felszívtam.

Most mélyet slukkolok a fél-szűrős cigimből, és átkozom azt a napot. Átkozom magam, mert gyenge voltam az igaz barátaimat követni, és csak a sebeimet nyalogattam éveken keresztül. Újra a Göncöl csillagaira téved a tekintetem, megvárom, hogy kirajzolódjon a körvonala, aztán azt kívánom: bárcsak beleülhetnék, hogy Isten engem húzzon el valahová a végtelenbe. Valahová, ahol nem fáj majd többé, ahol nem leszek ennyire egyedül. Ahol talán anyámat is újra látom!

Tudom, mit kell tennem, hogy Isten elvigyen!

Felülök, a cigimet elnyomom, és a betonon mellettem heverő tűre pillantok. A zsebemből előhalászom a kólámat, a szatyromból pedig a vizet és a kanalat. Eddig mindig csak felszívtam a cuccot, de most nem így lesz. Most elmegyek a végtelenbe. Remeg a kezem, ahogy bekeverem a port, ahogy felbontom az fecskendőt. Felszívom a fehér oldatot. Az egészet, az utolsó cseppig, mert ez elég kell, hogy legyen ahhoz… ahhoz, hogy felszálljak a Göncölszekérre.

Alizra gondolok, az egyetlenre, aki próbált kitartani mellettem, amikor zuhanni kezdtem. A lányra, akibe már tíz évesen szerelmes voltam, amikor itt kerestünk menedéket a tetőn. Ő mindent megpróbált, segíteni akart feldolgozni anyu halálát, segíteni akart a tanulásban, bíztatott, folyamatosan azzal traktált, hogy okos vagyok, jó ember, és sokra viszem majd! Elnehezedik a szívem, amiért csalódást okoztam neki. Neki is, és anyámnak is.

Bocsássatok meg nekem! – mondom ki elfojtott hangon, aztán a fecskendőt a fogaim közé szorítom, amig feltűröm az ingem ujját, megcsapkodom a könyökhajlatomat, és indulok… lassan közelítem a tűt, lepereg előttem minden elcseszett döntésem, minden nap, amit elszalasztottam, amit azzal töltöttem, hogy még mélyebbre ássam magam a földi pokol bugyraiban. Lepereg előttem a gyerekkorom, ami addig tartott, amig anyám élt, érzem, milyen volt boldognak lenni. És lepereg előttem az az élet is, ami az enyém lehetett volna, ha van erőm. Ha hallgatok Alizra, ha rá támaszkodom a nehéz időkben, és nem Mesterre. Látom, ahogy leérettségiztem volna, aztán tanultam volna talán irodalmat, vagy pszihológiát, feleségül vettem volna Alizt, gyerekeink születtek volna. A francba, élhettem volna! A francba… élhetnék…

Döntöttem.

A tűt a bőrömhöz érintem… lehunyom a szemem… lassan fecskendezem ki az anyagot, majd lehanyatlik a kezem. Felpillantok, és követem a kokain útját, ahogy végigcsorog a bőrömön egészen a csuklómig, aztán csepegni kezd, le, a betonra. Ökölbe szorított kezem alatt gyűlik össze egy kis tócsában.

Az ég felé emelem a tekintetem, és torkom szakadtából ordítom:

– Inkább tarts meg, ha tudsz engem, Isten!

Mert én élni akarok!

 

 

(A novella Sapa Brown: Ablakok című dalszövegére született.)

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…