Übersetzt von: László Szalai

Mein Gott, die Möwen in Duino
finden immer noch ein Meer für sich,
und die hinter den Glaswänden
ziehenden Verse, kommt immer wieder
die Trauer hervor,

und im Keller des Schlosses
entfloh der Krieg in Helme
sein Schrecken starrt uns an,
auf dem Schlachtfeld
haben sie den Soldaten
unter ihnen verlassen,

vom Keller zum roten Salon
floss viel Blut durch,
und die blutenden Menschen
legten sich in eure Cellos,

dort oben bei dir, mein Gott,
kommen die Jahrhunderte immer zusammen,
Minuten, Momente und Jahrtausende
in einer einzigen Strömung …

auf der Felsenwand
werden die Erinnerungen der Gattin
am Nachmittag auf den im See
sich waschenden Sonne getragen,
und der Kellner lagert lange den Verfall des Körpers,

und in dir, mein Gott, wie die Verse,
sind allgegenwärtig
in den Nervenfasern,
von den Soldaten der Existenz
führ ein Wirbelwind vom Dichter der Elegie
durchflogen von Möwen
und manchmal von Bänken und Betonhöfen unterbrochen
und brechen die Köpfe
kreisende Kugeln …

Was für eine Angst
zog in den Keller und was
für eine zeitlose Maschine entstand
von der Elegie bis
zum Gerüst der Himmel?

Was für ein Sand knirscht
heute noch auf den Straßen
unter unseren Füssen? Mein Gott,
in deiner Frucht, in seinem Fleisch
rollen Vergangenheit und die Gegenwart
beständig zusammen.


Juhász Anikó: Duino

Istenem, Duinóban a sirályok
még mindig találnak maguknak tengert,
s az üvegfalak mögé húzódó
verssorokból újra ki-kicsap
a bánat,

a kastély alagsorában meg
a háború sisakokba menekített
rettenete bámészkodik felénk,
még a csatatéren
elhagyták ők
maguk alól a katonát,

a vörös szalonba a pincéből
tengernyi vér futott át,
s a csellótokokba is befeküdtek
a vérző emberek,

ott fenn, nálad, Istenem, a
századok mindig összeérnek,
perc, pillanat és évezred
egyetlen gomolygásban…

sziklák falán asszonyi
emlékeit is hordozza a
délutánonként tengerben
mosakodó Nap, s a pincemély
hosszan tárolja a test enyészetét,

s benned, Istenem, akár a
versek mindenen átfutó
idegszálain,
a létezés katonáitól
az elégiák költőjéhez örvénylő út
vezet, melyet sirályok röpködnek
körül, s olykor megszakítanak
padokat kínáló betonudvarok,
s megszakítanak fejeket
körberepkedő golyók…

micsoda félelem húzódott le
a pincemélybe, s micsoda
időtlen gépezet formálódott
meg az elégiák egekig elérő
állványzatain?

Milyen homok csikordul
ma is az utakat járva lépteink
alatt? Istenem, gyümölcsödben,
annak húsában még ma is
szüntelen együtt forog
a múlt és a jelen idő.

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…