Érzelmeim vadlovait hagyom, had száguldjanak szabadon, néha csapok csak közéjük, amit egyöntetű méltatlankodással fogadnak.

Egy ostorcsapás a Harag nevű szilaj paripára

-Úgysem tudsz megfékezni – nyerít kajánul – ha magadba fojtasz, belebetegszel! Hagyd, hadd tomboljam ki magam! – mondja rakoncátlan sörényét vadul rázva.

Szélsebesen robog velem tovább lélekvesztő szekerem, a lovak kényének – kedvének kiszolgáltatva. Most az irigység kezd vad vágtába, pattog az ostor

-Téged már megzaboláztalak, maradj veszteg! -mondom ellentmondást nem tűrően, a gyönyörű pej ló fejét leszegve behódol akaratomnak.

Mégiscsak én vagyok az úr, gondolom rátartin, de a szekér robog velem tovább a sivár pusztán. Elhaladunk a közöny sziklái mellett. Megcsap a belőlük áradó jeges szenvtelenség, lovaim is megborzonganak. Igyekszenek mielőbb tisztes távolságba kerülni tőlük. Ha közéjük tévedsz, rideg falaik közt lassan kővé válsz te is. Szenvedések, fájdalmak nélküli élet csalóka ígéretét hordozzák, minden olyan könnyűnek tűnik. Csak később hasít beléd a jeges felismerés, hogy örömeidet is elvették, magukba szívták, elnyelték. Mélység nélkül magasság sincs, de Te már megrekedtél mindig ugyanazon a szinten, a meredek sziklafalak tükörsima falaira lehetetlen felmászni. Úrra lesz rajtad a kétségbeesés, a félelem, hogy örökre itt ragadsz, s mikor megengeded magadnak, hogy megéld ezt az érzelmet, Ariadne fonalaként vezet ki a közöny útvesztőjéből.

Büszke, a kevélység lova ifjú koromban oly sok bosszúságot okozott nekem, hogy lassan rájöttem, nincs rá szükségem, elengedem. Kifogom kocsim elől, még látom, ahogy fejét rátartin felszegve távolodik, de tisztes távolból követ, várva a kedvező alkalmat, hogy újra magával rántson.

Minden erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy a kocsin maradjak. Két kézzel fogom a gyeplőt, próbálom megzabolázni vadlovaimat. A gyűlölet fekete vadlova, gyönyörű, fényes szőrű, hatalmas holland fríz olykor még próbál magával rántani. Iszonyatos ereje tekintélyt parancsol, minden bátorságomat összeszedve kiáltom: hát nem tudod, hogy nincs kit gyűlölnöm, hiszen mindannyian egyek vagyunk? Legfeljebb tükörképemet gyűlölhetem embertársamban. Kevélyen rázza fejét, minden erejével próbálja a kocsit a gyűlölet sötét ingoványába rántani. A szeretet hófehér lova kiterjeszti szárnyait, s az utolsó pillanatban kiránt a mocsárból. Kecsesen szárnyal a táltos paripa, segíti a Megbocsájtás arab telivére. A fekete fríz minden erejét megfeszítve húz, lepattan róla a zabla és a szár, megkönnyebbülve látom, ahogy elnyeli önnön sötét ingoványa. Nagyokat horkantva merül el a fekete masszába, mely mindent magába szív és elemészt.

Ki- kirobban még az ítélkezés sunyi vörös kancája, próbálom kordában tartani, több – kevesebb sikerrel. Vele van a legnehezebb dolgom, a háttérben, alantasan megbújik, azt sugallja, mindenki tele van hibával, gyarlósággal. Könyörtelenül mindenki fejére olvassa tévedéseit. Nincs kegyelem, mindenkiben a legrosszabbat látja, kíméletlenül a vesékbe lát, folyamatosan bűnbakot keres. Az elfogadás és empátia szelíd pónija siet segítségemre, fékezve Ítélkezés elsöprő erejét.

Az önvád makacs ménjével oly sokszor leszámoltam már, azért néha még vissza – visszatér, kimutatva foga fehérjét. Nem egy, számomra kedves embert ragadott el tőlem, akik nem tudtak maguknak megbocsátani, önnön maguk felett törtek pálcát. Saját magukat a mén farkához kötve, gyötrelmesen hosszú úton engedték, hogy testük halálra zúzódjon, lassú kínhalállal adva ki lelküket. Sokszor még a túlvilágon sem tudtak maguknak megbocsájtani, hosszú időre megrekedtek, mielőtt elindultak volna a fény felé. Itt kísért az önvád kíméletlen almásderese, mellettem robog nyihogva, újabb áldozatra lesve.

A korlátozás mereven, feszesen parádézó lova szüntelenül próbálja az elvárások, konvenciók, előítéletek gödrébe fordítani kocsimat, ahol menthetetlenül megrekednék, tetszhalottként élve le hátralévő életemet, mások bábjaként. Mellette robog Szabadság, a kedvenc lovam, aki mindig korrigál, mielőtt megfeneklenék, megrekednék az általánosítás valamely csapdájában. Zabla és szár nélkül vágtázik mellettem, néha odáig merészkedek, hogy egy ugrással átugrottak széles hátára. Ő iszonyatos sebességgel nekiiramodik, magunk mögött hagyunk kocsit és lovakat, féktelenül száguldunk, szinte eggyé válva. Önfeledten oldódunk fel egymásban. Megszűnik tér és idő, minden kötöttség nélkül szárnyal lelkem. Vakmerően robogunk, semmivel sem törődve, drága Szabadság, még Te is rejtesz veszélyeket magadban, gondolom rémülten , mikor a szédületes sebesség mellett majdnem leesem róla, persze nyereg és szár nélkül ostobaság lovagolni, még azt sem engedi, hogy sörényébe markoljak. Ráébredek, hogy minden lovam nyakába kell vetnem a mérték kötőfékét, ez alól csak a szeretetet a kivétel. Erős horkantással jelzi kimerültségét Szabadság, kelletlenül huppanok vissza a hánykolódó kocsira.

Egymást érik az úton a gallyakkal, levelekkel álcázott gödrök, rögös az út, ahhoz, hogy a kitűzött iránytól ne térjünk el, óriási éberség és tudatosság szükségeltetik. Persze az útról letérni nem lehet, ha kerülőkkel tűzdelt és gyötrelmes is, a mi utunk, a mi életünk, hegyeken, völgyeken átívelő nagy utazás. A naplementében délibábként sejlik fel a látóhatáron a gémeskút, egy akaratként tartunk feléje, a vágtától kimerülten, halálra szomjazva. Nem kell őket fékezni, maguktól megállnak. Friss vizet merek a kútból, először szeretet és szabadság isznak, leginkább őket szeretném táplálni. Persze a többiek is sorra kerülnek. Hibáim éppúgy hozzám tartoznak, mint erényeim. Végül én is felfrissülök megtisztulok az éltető víztől. Rövid pihenő után folytatjuk utunkat, hosszú út vár még ránk.

A szeretet fehér táltosának adom át a fogat irányítását. Ha ő vezet, nem érhet baj, egyre csak emel a fény felé. Lassan feladja a többi paripa, behódol szelíd akaratának, tudják, érzik, hogy minden bajra, sebre, bánatra ő az egyedüli gyógyír, minden kérdésre ő a válasz!

 

Fischer-Sárközi Julianna az Irodalmi Rádió szerzője. 1975-ös évjárat vagyok, Kecskeméten születtem, Tiszakécskén voltam gyermek, majd fiatal. A helyi…