Augusztus végétől szeptember közepéig a gólyák csoportokba verődve gyülekeznek, keringenek, szállnak a rétek, legelők, falvak felett, készülődnek a nagy utazásra. Amint az utolsó csoport is kis ponttá zsugorodik az ég alján, megtelik a szemem könnyel. Nagybátyámat juttatják eszembe.

Kis baranyai falu utolsó házában lakott, mögötte lucerna táblák, kukorica, búza mezők. Amolyan csodabogár, feltaláló-féle volt, sorra pattantak ki a fejéből a sok hasznos és haszontalan ötletek, melyek aztán testet is öltöttek különféle szerkentyűk, masinák képében. Javított is mindenfélét, ami egy falusi házban el tudott romlani, gyógyítgatta a hozzákerült állatokat a békától a szamárig.

Minden nyáron egy hetet nála töltöttem. Ilyenkor kettesben reggeltől estig az erdőt jártuk, madarakat, mókusokat figyeltük, vagy a halastavon csónakáztunk, közben olyan sok hókuszpókusz mutatványt megtanított, hogy szeptemberben az iskolában a társaimnak ezeket bemutatva hónapokig én voltam a sztár.

Utolsó közös nyarunkon az ujját a szájára téve engedett be a szobába. Óvatosan lépkedve a szék felé, egy vesszőkosarat pillantottam meg, abban egymásra borulva kitollasodott gólya fiókák pihegtek, aludtak. Kint a konyhában elmesélte, hogy egy nagy vihar után a gyerekek hoztak hozzá egy nagyméretű, sértetlen gólyafészket benne négy tojással. A vihar sodorhatta le a dúcról és olyan szerencsésen esett, hogy a tojások nem sérültek meg. Ő csak remélte, hogy nem hűltek ki túlságosan a tojások. Megpróbálkozott, lámpával melegítette őket, forgatta, még éjszaka is felkelt hozzájuk és sikerült. Kis fekete csőrök tördelték a tojáshéjakat, majd kibújtak a csupasz, esetlen gólya-fiak, négyen.

-De most ne ijedj meg – szólt Jóska bátyám, – ezt a tévében láttam, igaz, ott darvakat neveltek így. Egy fehér lepedőt terített magára, amin két lukat vágott a szemének, az orránál a vászonra meg egy hosszú, piros csőrt ragasztott papírból. – Azt hallottam, hogy a madarak, amikor kibújnak a tojásból, azt tekintik anyjuknak, azt követik, akit először megpillantottak. Ezek a kis fiókák embert még nem láttak, csak engem a nagy gólyát, és én is fogom megtanítani őket mindenre. Ha eljön az ideje, a többi gólyával együtt kelnek majd útra.

A konyhában mindenféle eszközök, szerkezetek hevertek egy tálcán.

-Ezek a gólyaetető szerkezeteim. Amíg kicsik voltak egy pipettával cseppentettem a csőrükbe, először óránként, majd háromóránként. Ma már nagyok, egy piros csipesszel csirkehús meg haldarabkákat adok nekik. Nézheted az ajtóból, hogyan csinálom. Ne lepődj meg rajta, hogy most fekete a csőrük és a lábuk, jövőre az is piros lesz.

Ahogy belépett „gólyajelmezében” a szobába, a kis gólyák csőrüket nyújtogatva, tátogva várták. Ezen a nyáron, az ottlétem hetében, minden a gólyákról szólt. Elmaradtak a hókuszpókuszok, a közös bohóckodások, de nem bántam.

-Te leszel az első, aki megláthatja, hogyan tanítom a kis gólyákat repülni – szólt egy etetés után Jóska. Magára öltötte a gólyajelmezt, lábára piros sportcipőt és zoknit húzott, aztán nagy „szárnycsapásokkal” igyekezett maga előtt terelni kis tanítványait az udvaron, ki az utcán végig, egészen a lekaszált lucerna földre. A falubeliek nem tudták nevetés nélkül megállni a látottakat:

-Nézd már mit talált ki megint ez a Jóska! Mi az ördögöt csinál!

A sík területen aztán nagybátyám elkezdett szaladni, kezével a lepedőt lengette, mintha szárnyalna, közben nagyokat ugrott. A kis gólyák utána iramodtak esetlen fekete lábacskáikon imbolyogva, szárnyaikat kitárva hol jobbra, hol balra dőltek. Jóska kitartóan száguldott előttük, igyekezett minél jobban eltávolodni a földtől. A hét minden napján folyt ez a különös kiképzés. Az ottlétem utolsó napján a kis gólyák már több méter hosszan tudtak kitárt szárnyakkal eltávolodni a földtől.

-Lesz ez még jobb is – nyugtatta magát Jóska, – mire gyülekező lesz, már ők is ott fognak keringeni társaikkal a rét felett.

A többit már csak elbeszéléséből tudom, amikor meglátogatott bennünket ősszel a városban.

-Rögtön felismerték a fajtársaikat és igazából tőlük tanultak meg jól repülni. Augusztus végén már haza sem jöttek. Vártam őket a gólya jelmezben az udvaron, de csak köröztek a ház felett. Szeptember végén az összes gólya elrepült, ez így van jól. Sikerült. Várom a tavaszt. Talán meg kellene erősítenem a házam kéményét.

Erre sajnos nem került már sor. Jóska bátyámat egy hirtelen jött súlyos betegség támadta meg és magával vitte. Sokat gondolkodtam tavasszal, vajon a gólyák visszatalálnak-e a faluba, azaz nagybátyám házához. Sokszor kémleltem az eget. Biztos voltam benne, hogy igen, mert többször is láttam, hogy az ég alján Jóska bátyám fehér felhőbe burkolózva vezeti kis csapatát a faluja felé.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…