Az idősödő asszony lassan araszolgatott felfelé az emelkedőn. A délutáni nap még mindig fullasztó meleget árasztott, a repedezett beton pedig ontotta magából az egész nap beszívott hőt. Az asszony minden lépése keserves volt. Lábai bedagadtak az egész napos állástól, a szandál pántjai durván belevágtak a duzzadt lábfejébe, dereka is hasogatott. Egyetlen vágya volt, haza érni végre, és nyugalomban, egy lavór hideg vízben áztatni a lábait. Időnként megállt, megtörölgette az izzadt homlokát. Otthon nagy megkönnyebbüléssel nyitotta be a konyha ajtót.

Csakhogy megjöttetek végre! Hol maradtatok ilyen sokáig? – szólalt meg a lesötétített konyhában üldögélő anyja és világtalan szemeivel az ajtó irányába fordult. Az asszony meghökkent.

Katus még nincs itthon? Fél hat van a nyavalyába, már négykor haza kellett volna jönnie!

Beszaladt a szobába, ahol a lány ilyenkor a tévét szokta nézni, de csak az üres képernyő meredt rá.

Mama, de hát mi történt? Hol van ez a szerencsétlen?

Választ nem kapott, telefonálni kezdett, közben idegesen rótta a köröket a szobából ki, konyhába be. Lábáról lerúgta a vasmarokként szorító szandálokat. Hangjában idegesség vibrált.

Mama, Katus ma nem ment be a foglalkoztatóba! Azt mondja az igazgatónő, hogy ma nem látták! Mi a fene folyik itt? Lehuppant egy székre, az ujjain számolta ki, legalább tíz órája, hogy eltűnt a lány. Talán már nem is él, külföldre szöktették vagy meggyilkolták, megerőszakolták, cikáztak a gondolatok a fejében. – Hívom a rendőrséget – határozta el. Keresni kezdte a telefonját, mert most dobta le valahová a szobában… vagy a konyhában. A tányéroktól, csészéktől zsúfolt konyha asztalon egy vonalas füzetből kihasogatott papírlapot pillantott meg. Felemelte és hangosan olvasni kezdte a kusza betűkkel írt kézírást.

Ana és mama negtek má nics lánotok férhel mentek Baba”

Mi a fene ez? – csapta le a papírt az asztalra az asszony. Feje szédülni kezdett, le kellett ülnie. – Hová ment Katus? Hová a rossebbe?

Férjhez, te liba – szólt nyugodt hangon az anyja, de egyik szemöldöke idegesen rángatózni kezdett. – Elment, megszökött vagy megszöktették. Nem kellett volna annyira tiltanod, hiszen már harmincöt éves.

De mama, – az asszony hangja síróssá vált – tudja jól, hogy önállóan még a cipőfűzőjét sem tudja bekötni. Se éjjelem, se nappalom miatta. Csak loholok utána, hogy megvédjem önmagától. Két hónapja, amikor haza állított a foglalkoztatóból azzal a Gyuszi nevű pasassal, az, akinek a taknya-nyála egybefolyt, hogy az lesz a férje, azt hittem menten megőrülök. Ez a lány egymagában is elég nekem, nem kell mellé még egy, még ha férjnek hívják is. Akkor azzal lett elhajtva a „vőlegény”, hogy Katusnak meg kell tanulnia előbb főzni. Azt hittem ezzel nyertünk egy kis haladékot. Mindig attól rettegtem, hogy elcsalja valaki egy zacskó cukorral. Hát most bekövetkezett. Szétrobban a fejem, mikor lesz már végre egy rohadt nyugalom? Olyan, mintha egy soha fel nem növő gyerek élne itt velünk. Mindenben segítségre szorul…, az öltözködésben…, evésben, az utcára nem merem kiengedni egyedül. Olyan fejgörcsöm támadt, így nem tudok gondolkodni. Hol keressem? Legjobb lesz, ha hívom a rendőrséget!

Ne küldd mindjárt rá a rendőrséget Katikám, hátha csak itt bóklászik valahol a közelben. Lehet, hogy a játszótéren bámészkodik. Szeretett ott lenni. Oda már elment egyedül is néha.

Ki lehetett az a perverz állat, aki elcsalta. Hogy dögölne meg. – Nagy lendülettel felpattant a székről, és egy vászoncipőt húzott a lábára. – Körülnézek a környéken, ha sötétedésig nem kerül elő, hívom a rendőrséget.

Az asszony kiviharzott a lakásból. Nem érezte sem a dagadt lábát, sem a fájós derekát, átvágott az úttesten, keresztül a házak között, a kis kavicsos téren át, majd egy liget mentén a játszótérre ért. A hinták üresen lógtak, a mászókán sem ügyeskedett senki. Még mindig fullasztó meleg volt. A piros cseréptetejű homokozóban két kisgyerek lapátolt, anyjuk a peremdeszkán üldögélt. Egy kismama babakocsit tologatott. Az asszony nem kérdezett tőlük semmit. Utálta a játszóteret. Katus nagyon szerette, gyakran el kellett kísérnie ide. Nagyokat ugrott, szaladgált. Magának sem vallotta be, de gyakran látta, hogy hátuk mögött összemosolyognak az emberek. A házuk felé vette az irányt. Az utcában a szomszédok már a hétvégére készültek: a házuk előtt sepregettek. Csak a fejüket rázták, napok óta nem látták Katust. Az asszony sóhajtva indult el a bolt irányába, az emberek mintha nem akarnának segíteni. Ekkor kanyarodott be a kapujuk elé viharvert járgányán a harmadik szomszédban lakó autószerelő mester, gyerekkori iskola társa, Jocó. Kati rázúdította bánatát.

Egy ilyen nagy darab lány nem tűnhet el olyan könnyen – mondta vigasztalóan a férfi. Azt javaslom, nézzünk szét a Damjanich-téren, az a világ közepe. Van ott minden, söröző, fagyizó, hamburgeres, mozi, tekéző, a fene tudja még mi. Ott aztán lehet férjet találni. Meg aztán ott van Géza, a haverom, a fagylaltos, ő aztán mindent hall, meg mindent lát, ami a környéken történik. Na, ugrás a hintóba, öreglány!

Az asszony kicsit megkönnyebbülten ült be a vén Škodába. A téren rengetegen nyüzsögtek. Az emberek kihasználva a hétvége előestéjét, ráérősen sétálgattak, fagyiztak, üldögéltek. Hogy lehet itt megtalálni valakit, forgolódott idegesen az asszony. Jártak ők is gyakran fagylaltozni Katussal ide, de hát ki emlékszik rájuk. Az autószerelő megvárta, amíg kicsit apad a sor a fagylaltos bódé előtt, aztán beszédbe elegyedett az árussal.

Azt a szép arcú, nagyon magas, fura lányt keresed Jocó? Láttam ma kétszer is. Először délelőtt járt itt két fickóval, fagylaltot is vettek neki. Azt hiszem vaníliát. Utána délután, úgy négy óra tájt láttam őket másodjára, akkor a zöldségeshez mentek. Itt csellengtek egy darabig, aztán az erdei út felé mentek.

Ki volt az a két pasas, ismeri őket? – vágott közbe Kati türelmetlenül.

Úgy tudom hajléktalanok. Fent a fenyvesben, a régi Horváth-féle csárdában vertek tanyát, tovább bontották, felszedték a …

Induljunk Jocó, amíg nem késő! – rántotta meg a szerelő karját az asszony. Az öreg autó hörögve kapaszkodott fel az erdei úton. A fák között kicsit hűvösebb volt a levegő, az üde fenyő illat bekúszott a nyitott ablakon a kocsiba. Az asszony elérzékenyült.

Emlékszel, milyen gyönyörű kislány volt. Az apja nevezte el Katus babának, a szelíd, szép kék szemei, gesztenye barna, hullámos haja, bájos arca miatt. Kedves, nevetős gyerek volt. Aztán beütött a nyavalya, nyolcéves korában jött az agyhártya gyulladás. Apjával szorongva fogtuk egymás kezét, éjszakákat sírtam át görcsbe rándult gyomorral az ágya mellett. Istenem, ne vedd el őt! Akár bénán vagy nyomorékon, de hagyd meg nekem! Katus túlélte a szörnyű betegséget, de az agya csecsemő szintre simult. Nem tudott járni, beszélni, nem volt szobatiszta. Szép baba arca megmaradt, de a legkisebb mosoly, érzelem torz vigyorrá merevedik rajta. De én még így is hálás voltam.

Emlékszem, hogyne emlékeznék – sóhajtott együtt érzően Jocó. – Nehéz idők voltak.

Apja sokat tanítgatta, minden szabadidejét vele töltötte. Tizenöt éves korára sok mindent bepótolt, már a betűket próbálgatták, de beszélni nem akart. Aztán egy este az apja nem jött haza. Én megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy apa felköltözött az égbe, onnan figyeli őt. Érthette talán, mert porcelánbaba arcán a könnyek záporoztak és akkor szólalt meg először a betegsége óta: Baba akarja!

Sok mindenem mentünk keresztül, – meredt maga elé. – Közben a természet, amit egyik oldalon elvett, a másik oldalon pótolta. Katus csekély értelmi képességét magas termettel kárpótolta. De közben mintha megtévedt volna vagy tréfálkozni támadt kedve. A magas termet mellé széles, férfias vállakat, hátat adott, aztán egy hirtelen csavarral erős, dús női kebleket. Szegény nagyon furán néz ki.

Ugyan, még elmegy ez így. Az a baj, hogy kicsit púposan tarja magát. Talán szégyelli a melleit.

Soha sem barátkozott meg a melltartóval, nevetésre ingerelte. A fejére húzta, úgy szaladgált benne a szobában. Nagy szerencsénk volt ezzel a nappali foglalkoztatóval, mert itt tanítják is, meg le is kötik egész nap. Annak a busza jön érte reggelente és a házig hozza haza négy óra felé. Nem tudom ma mi történhetett. Reggel épp úgy lekísértem a megállóba, mint máskor. Onnan tűnhetett el. Valami elmebeteg pali elcsalhatta, úgy rábámul minden férfire, mert a legújabb mániája a férjhez menés. Ha tudnád, hogy mit vergődünk miatta. A gyöngyfűző műhelyben is összepuszilt minden fiút, hogy lesz-e a férje. Többen már félnek tőle.

A kanyar után megpillantották a hajdani csárdát. A vakolatát már régen lemarta az idő, ablaknyílásaiból még a fakereteket is kivették, a kerthelyiséget felverte a gaz. Az egyik ablakon át tűz világított, sült hagyma illata terjengett. Kati mint a golyó, vágódott ki az autóból és az ablakhoz sietett.

Benn a teremben két alak egy bográcsban kevergetett valamit. A fiatalabbik, magas, vékony alkat, sűrű, fekete haja a kosztól, portól szürkének látszott, hátul a nyakánál egy ronggyal összefogva lógott le a hátára. Koszos rövid ujjú inget, szakadt nadrágot viselt. Az idősebbik férfi kopasz feje fénylett az izzadtságtól, dús, hosszú szakálla három ágban befonva feküdt a mellén. Közelükben egy kisebb téglakupacon Katus üldögélt. Virágmintás, bő nyári ruhájában, hosszú, barna copfjaival egy túlméretezett babának látszott. Az asszony alig tudta fékezni magát és az ablakon át beszólt hozzá.

Kislányom, Katus, csakhogy megtaláltalak, agyon idegesítettem magam. Nem történt bajod?

Te is kérsz lecsót? – kérdezte Katus változatlan arckifejezéssel.

Kati pillanatok alatt bent termett a teremben, és átölelte a lányát.

Nem bántottak? Biztos? Csak nem voltál egész nap velük?

– Ő a férjem! – mutatott Katus a fiatalabb férfi felé. Az asszony agyát elöntötte a düh.

Szemét disznók, mivel csalták el ezt a szegény lányt, ezért felelni fognak! Mit csináltak vele? Nem látják, hogy gyermeki szinten él, amit tettek az bűncselekmény! Itt élnek ebben a romhalmazban, koszban, mint az állatok. Mit akartak itt vele csinálni?

Állítsa le magát asszonyság! – mondta a fiatalember. – A lánya magától csatlakozott hozzánk, ott ácsingózott reggel a buszmegállóban utánunk. Ha elcsaltam volna, nem mondtam volna neki, hogy írjon levelet a szüleinek. Le is rázhattuk volna, de mi van, ha tényleg rossz emberekkel akad össze, szemét disznókkal, ahogy maga mondja. Baj is lehetett volna belőle. Jó lenne, ha nem állna az útjába. Nem kislány már. Hadd élje a saját életét.

Lehetett volna nagyobb baj is bizony – szólt közbe Jocó.

A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljon tavasz idején! Ismeri maga is a slágert mama vagy nem? – szólt a kopasz és halkan dúdolni kezdett.

Nem látja, maga elvetemült, hogy Katus milyen gyerekes, teljesen önállótlan, mindenben segítségre szorul. Mivel töltötték az egész napot, halljam?

Ha tudni akarja – nyalogatta a fiatalabbik a fakanalat – délelőtt egy sörfesztiválon voltunk, volt ingyenes sörkóstolás is, zene, a lánya még táncolt is.

Képzelem, jó nevetségessé tették. Na, Katus induljunk, köszönjük a vendéglátást, lassan már sötétedik. Tudod, ilyenkor mindenkinek otthon van a helye, megyünk haza a Jocó bácsival, mama már vár.

Még nem kész a lecsó, nem megyek! – Katus felpattant a téglakupacról, és hátra szaladt a sötétedő teremben. – A férjemmel itt fogunk lakni – mutatott körben a teremben és ugrálni kezdett.

Látja mit csinált, maga szerencsétlen? Katus gyere azonnal! – kiáltott az asszony.

Hagyja szabadon élni, soha sem fog felnőni, ha maga mindenbe beleszól – mondta a fiatal férfi és újabb fát rakott a tűzre.

Nagy szavak, „szabadság”, meg minden, tudja milyen az, amikor harminc évig ötéves gyerekét gondozza valaki?

Hátulról, a terem végéből fájdalmas kiáltás hallatszott, Katus tenyerével eltakarta arcát úgy ült a földön, és panaszosan sírt. Anyja odarohant hozzá.

Fáj, nagyon fáj! – mondogatta és szoknyájával takarta a lábát. Katinak végül sikerült megpillantania a duzzadt bokáját.

Látod, nem kellett volna idejönnöd, most megsérültél. Orvoshoz kell vinni téged, mert lehet, hogy eltörött a bokád, talán majd be is gipszelik. Jocó bácsi segít beülni a kocsiba. Nem maradhatsz itt betegen, anya haza visz. Köszönj el az … uraktól.

Katust ebben a pillanatban a fájdalom úgy hatalmába kerítette, hogy nem érdekelte sem a férjhez menés, sem a lecsóevés, bágyadtan integetett a két férfinak és engedelmesen hagyta magát betenni a kocsiba.

Amíg lábadozik otthon begipszelve, legalább nyugtunk lesz anyámmal egy darabig, gondolta Kati. Újra érezte a dagadt lába meg a dereka hasogatását, de nem zavarta, inkább örült neki. Legalább elnyomja egy kicsit a lelke fájdalmát.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…