Szeptember elseje van, és Lili már a lépcsőházban toporog, ránk várva. Mi, még a nappaliból is jól halljuk a szomszéd néni csodálkozó ciccegéseit, mintha most tudta volna csak meg, hogy a lányunk mától már iskolás. Mi is elkészülünk, indulhatunk is az évnyitóra!

Lili kettőnk között lépdel, fogja a kezünket. Olykor fölnéz ránk, miközben ezt ismételgeti: – Megyek az iskolába.

Nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy miért, de foghiányos, büszke mosolyától összeszorul a szívem.

Az 1.b osztály terme üres, csak néhány hátizsák árulkodik arról, hogy nem mi vagyunk az elsők.

Párom veszi észre először a táblára írt szöveget: TISZTELT SZÜLŐK! KÉREM, GYERMEKEIKET KÍSÉRJÉK AZ UDVARRA!!! SZÜLŐI ÉRTEKEZLET OKTÓBERBEN LESZ! AZ ISKOLA TELEFONSZÁMA A HIRDETŐTÁBLÁN!

– Ezt ki írta? – érdeklődik Lili, aki szintén minden nehézség nélkül elolvasta az üzenetet.

– Gondolom, a tanító néni – válaszol párom biztató mosollyal.

Én veszek egy jó mély lélegzetet, majd lassan kifújom magamból az aggódást, és megpróbálom elhessegetni azt a buta gondolatot a fejemből, hogy kézen fogom a lányom, és visszaviszem az óvodába.

Lilit csak egy kérdés foglalkoztatja: vajon mi lehet a tanító néni neve…, de nem sokáig töpreng ezen, inkább kiválaszt egy vidám, narancsszínű hátizsákot, és mellé teszi a sajátját.

Kilépünk az udvarra. Szemben már sorakoznak az osztályok. Rögtön megtaláljuk a legkisebbeket, a bal oldalon. Hozzájuk közeledve Lili odasúgja nekünk: – Nem néni, bácsi!

Csakugyan! Fiatalember guggol az első gyerekcsoport előtt, és éppen megsimogatja egy kislány fekete fürtös kobakját.

– Miért sír? – érdeklődik tőle segítőkészen Lili.

– Otthon felejtette a tolltartóját – felel a hüppögő kislány helyett a tanító bácsi. Mert az volt, de nem a miénk. Számomra ez akkor vált egyértelművé, amikor észrevettem a szomszédos sorokat fegyelmező, ősz hajú hölgyet. Magasra emelt jobb kezében egy táblán jól látható: az 1.b osztály fölirat.

Hirtelen előttünk terem: – A vagy b?

– Én inkább az a-ra emlékszem – próbálkozik gyermekem apja.

– Nevet kérek!

– László.

– Nem a magáét, hanem a gyermekéét.

Kislányunk bátran rákezdi: – Kis Lili vagyok, hat éves, két hónapos…

– Akkor b, és hozzám kerülsz. Állj be szépen a sor végére, ahol a legkisebbek vannak! A szülőkkel meg októberben beszélgetünk – közli velünk a nevenincs tanító néni.

Mint két, igen jól fegyelmezett iskolás, bólogatunk, sután mosolyogva. Úgy szeretnék fölfedezni a tekintetében egy kis kedvességet, de hiába, nem sikerül. Szó nélkül követem a páromat a helyünkre. A szülők, nagyszülők, hozzátartozók tömegében szótlanul álldogálunk, egymás kezét fogva.

Az ünnepség után már nem látjuk Lilit, hiába keresgéljük a sok gyerek között.

Délután édesanyám ment érte. Csodálkozom, mert otthonról hívnak, úgy volt, hogy a játszótérre mennek…

– Van már leckém – magyarázza az iskolás –, de nem nehéz, hanem sok: a betűket kell bekarikázni. Pirossal a nagyot, kékkel a kicsit. Anyu! Te tudtad, milyen sok van egy újságban? Majd meglátod, és Éva néninek hívják a tanító nénit. Az üzeni, hogy minden rendben van az iskolai felszerelésemmel, pedig nagyon szigorú ám. Siess haza!

– No, remélem örülsz, hogy megdicsértek – hallom már édesanyámat –, és Lili úgy számolta, hogy csak négy gyereknek mondott ilyet a tanító néni. Ja, és ne aggódj, nem egy egész újság, csak egy oldal a lecke. Majdnem elfelejtettem, hogy a lányod tőled is meg akar kérdezni valamit. Visszaadom neki a telefont.

Szuszogást hallok csak, kezdek ideges lenni: – No, halljam kislányom, mi az?

– Hááát…

– Hm.

– Anyu! Elmentem az iskolába, ugye?

– Lili!

– Szóval voltam. Akkor kész, és többet nem megyek. Jó?

– A nagyi mit mondott?

– Azt, hogy a leckét még csináljam meg…, és szerinted is muszáj?

Mika Ágnes az Irodalmi Rádió szerzője nyugalmazott ítélőtáblai tanácselnök, alternatív vitarendezési szakértő ars poetica: Az igazság beszéde egyszerű.…