A nénikét egy galamb kiállításon láttam meg a tömegben. Kis, lapos, barna kalapján bal oldalt halványzöld tölgyfa levél mellett két makkocska lógott, karimája egészen a szeméig ért. Kerek arcát húsos, fagylalt tölcsér formájú orra uralta, alatta penge vékony száj. Csenevész felső testén sárga selyem blúzt viselt, nyakában megkötött masnival. Csípője már felnőtt méretű volt, hasa lapos, tompora azonban legalább két számmal nagyobb volt saját magához képest, kis sámli szerűen hosszan hátranyúlott. A féllábszárig érő barna szoknya alatt pipaszár vékony lábakon tipegett, lapos barna félcipőben.

Láthatóan élvezte a kiállítást. A ketrecekbe zárt sok, tollas, bóbitás, gatyás, tarka vagy hófehér galambok látványa felvillanyozta, ujjait meggörbítve kopogtatott a dróthálón, füttyögetett, csicsergett a madaraknak. Hacsak tehette körbe járta a ketreceket, mindenhova befütyült, bekopogtatott, arca ragyogott, orrlukai kitágultak.

Amikor kiléptem a kiállítás épületéből az ég láthatóan beborult. Magamat okoltam amiért nem tettem a táskámba reggel az esernyőt. Szél kerekedett, nyomában hatalmas cseppekkel zápor érkezett. Egy közeli vendéglőbe menekültem. Mások is hasonlóképpen gondolkodtak, mert tömve volt. A pincér egy hátsó, eldugott kétszemélyes asztalhoz vezetett, ahol az egyik szék még szabad volt. A másik széken, – meglepődve tapasztaltam, – a nénike ült. Őt is váratlanul érhette az eső, kalapkája, mint megszáradt virág, még laposabban ült a fején, termetes orrán két esőcsepp nyoma fénylett. Barátságosan invitált, üljek le, nem vár senkit. Rögtön csevegni kezdett az időjárásról, a nyári nagy melegekről, téli szakadó hóesésekről, árvizekről. Közben paprikás csirkét rendelt uborka salátával, én tökfőzeléket vegetáriánus fasírttal. Egyfolytában beszélt, hagytam a szóáradatot, arra gondoltam, sokat lehet egyedül, nincs kivel megosztania a gondolatait, most jól esik neki, hogy van hallgatósága. Váratlanul a gyermekéveiről kezdett el révedezni, közben mohón tömte magába a nokedlit. Én fél füllel ugyan hallgattam a jó hatvan évvel ezelőtt elkövetett csintalanságokat, közben a délutáni teendőimet kezdtem rendszerezni a fejemben. Egyszer csak felkaptam a fejemet, mert váratlanul arra terelődött a szó, hogy kislány korában hogyan ölt meg egy malacot.

Ne tessék elmesélni, – szóltam még időben, mert tudtam, hogy lelki szemeim előtt azonnal megjelenik a véres esemény, és immár ez is a lelkemet nyomja majd kitörölhetetlenül életem végéig a tévében látott elütött őzektől, sündisznókon, lelőtt elefántokon, gólyákon át a szárazság miatt elhullott vadlovakig. Tiltakozásom olaj volt a tűzre. Nénike felbőszült, nyilván ő is át akarta élni újra ezt a szerinte csodálatos tettét, szeme felcsillant, orrlukai kitágultak, mint egy harci ménnek, amikor trombitaszót hall.

Elmondta, hogy anyja már korán reggel kiválasztott egy párhónapos kismalacot a többi közül, hogy apjuk, ha délután haza jön a gyárból, vágja le és majd este feldolgozzák. Az állatot egy faládában a konyhában helyezte el. Ő az öccsével korábban érkeztek haza az iskolából és a másnapi házi feladatot akarták elkészíteni a konyhában. A kora reggel óta elzárt malacka, elszakítva anyjától, testvéreitől, eddig étlen-szomjan kuporgott a ládájában, most éktelen visításba kezdett. Egy darabig még hallgatták, nem tudtak mit tenni vele, de aztán nála elszakadt a cérna. Újra kértem, ne folytassa, nem szeretek ilyent hallani. Megállíthatatlan volt. Nevetve mesélte tovább, milyen karakán kislány volt, elővette azt a nagy kést, amit szülei is szoktak használni ilyenkor, szólt az öccsének és …

Lelki szemeimmel láttam azt a rózsaszínű, gyér fehér szőrű kis állatot, amint füleit erőszakos gyerek kezek ragadták meg, derekát apró térdek szorították a földre, torkát hideg penge hasítja végig. Elborzadtam. A gyomrom felkavarodott, fejem zúgott. Nénike ficánkolt, mint hal a vízben, röhögcsélt, kacagott a jó sztorin, vékony szája, mint a megrepedt dinnye a füléig ért, láttatta ritkás fogait. Eldicsekedett hazatérő apjának, hogy még a vért is felfogta egy lábasban.

Tudom, hogy ilyen dolgokat is meg kell tenni valakinek, hiszen ezért neveljük az állatokat, de felnőttként, megfelelő szakértelemmel, az állat kíméletével, nem gyerekként és nem ilyen kéjjel, kuncogva, – elborzadtam. A vadász is megöli a szarvast, de megadja neki a tiszteletet, leveszi a kalapját a földön fekvő állat előtt. Bevillant a galamb kiállítás, a nénike ott is mint egy ragadozó, torkos macska, villogó szemekkel, begörbített ujjakkal keringett a galambketrecek között. Nem tudtam folytatni az ebédet, pedig messze volt még a vacsora, az ételszagú fülledt melegben a rosszullét kerülgetett.

Amikor férjhez mentem – folytatta a nénike – az anyósom is olyan gyámoltalan volt, hogy nekem kellett a csirke nyakát is elvágni, sőt még a szomszédok is engem hívtak. Nem bírtam tovább, intettem a pincérnek, a számlát kértem.

-Hova megy kedvesem, hiszen esik még az eső! Még el sem mondtam, mi a különbség a csirke és a kacsa megölése között. A csirkénél először…

Kint az utcán nagyot szívtam a friss levegőből, az eső az arcomat verte, de jól esett, megkönnyebbültem. Azt tudtam, hogy kitörölhetetlen, rossz élmény marad ez a galambkiállítás, de legalább a kismalacnak megköszönhetem így cca. hatvan év távlatából is, hogy az életét adta nekünk, embereknek.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…