Kedves Andi! Elképzelni sem tudtam korábban, hogy egyszer majd azért fogok tollat ragadni, hogy a születésnapom miatt panaszkodjak neked. Nem baj, ha nem tudsz rögtön válaszolni nekem, de egyszerűen meg kell osztanom valakivel a nyomorúságomat, mert belehalok.

Képzeld el, hogy már hetek óta vártam ezt a szeptemberi napot, a 44. születésnapomat, mert bíztam benne, hogy a férjem és a fiaim valami szép meglepetéssel fogják megünnepelni ezt a dupla négyest. Talán már nem emlékszel, de épp ennek a felénél, vagyis 22. évesen szültem az ikreket, ezért számomra az a régi nap, amikor anya lettem óriási csoda volt. Még mindig előttem van annak a égőpiros színű rózsacsokornak a szépsége, amit azon a reggelen a férjemtől kaptam és az, ahogyan fogta a kezem, – miközben az inkubátorokhoz sétáltunk, ahová pár napra a fiúkat helyezték. Máig emlékszem, milyen forrón és hálásan csókolt meg akkor, hogy két ilyen csodálatos fiúval ajándékoztam meg őt!

De visszatérek a tegnapi napra. Reggel a fiúk virággal köszöntöttek, a férjem viszont egy  kozmetikumokból álló csomagot adott át, benne legnagyobb megdöbbenésemre néhány ráctalanító, fiatalító kozmetikum és a megszokott parfümöm. Ezután elővette a whiskit, és már reggel ivott az egészségemre, sőt még a fiúkkal is koccintott, és közölte:

–          Te nem kapsz, mert este vacsorázni megyünk a Holdvilág étterembe, úgyhogy neked kell vezetni.

Nesze neked meglepetés, nesze neked különleges nap! Amikor felocsúdtam a keserves csalódásból, hogy elmarad a meglepetés, nekiálltam főzni az ebédet, melyhez a férjem „természetesen” több pohár bort ivott, még reménykedtem abban, hogy majd este, a vendéglőben jön az újabb meglepetés. Hát jött is! Amikor az ismerős pincér udvariasan megkérdezte „mit iszik a szép anyuka?”, az én kapatos férjem harsányan közölte:

–          Bizony csak anyuka, de még nem nagymama, pedig már 44 éves! Amúgy meg: nem iszik, mert vezet, hiszen mi ünnepeljük őt és nem fordítva.

Drága Andi, én teljesen ledöbbentem! Mi az, hogy nem nagymama? És miért kellett a pincérrel a koromat közölnie? Így megszégyeníteni épp a születésnapomon!

A szememből akaratom ellenére szivárogni kezdtek a megalázottság könnyei. A fiúk érzeték, hogy „vihar lesz”, ezért testvéri egyetértésen, egyszerre húzták elő a mobiljaikat, és játszani kezdtek. A férjemben felmerülhetett, hogy rosszat mondott, mert magyarázkodni kezdett:

–          Anyám épp 44 volt, mikor nagymama lett a nővéremék által. Mi rossz van abban, hogy én ezzel tréfálkoztam? Nem azt mondtam, amit ilyenkor a kollégáim szoktak, hogy „most már lecserélhetlek két 22 évesre”. Én ilyet nem mondanék.

Mivel a könnyeimet nyeldesve egy szót se tudtam felelni, ő is elővette a mobilját és nézegetni kezdte az e-mailjeit. A vacsora teljes némaságban telt el! A fiaim időnként rám néztek, de a férjem fel sem pillantott a mobiljából. Alig vártam, hogy mindenki befejezze az evést, gondoltam most gyorsan hazahúzunk, de ekkor jött az újabb meglepetés: az a kedves pincér, – aki valószínűleg oldani akarta azt a feszültséget, ami az asztalunknál szinte tapintható volt – a számlával együtt egy takaros kerek tortát is hozott nekem, melyen ott világítottak a 44-es számot formázó gyertyák. Az éttermi hangulatvilágításnál az ott vacsorázók persze mind látták, ahogyan a pincér  a világító tortával mit egy fáklyával egyensúlyoz az asztalok között, és amikor letette elém, tapsviharban törtek ki. Gondolhatod, hogy nekem se kellett több: zokogva rohantam ki az étteremből, magam mögött hagyva a két értetlenkedő kamaszt, meg az én drágalátos uramat! Ők persze utánam kullogtak, és a kocsiban a fiúk még azon dohogtak, hogy „ugyan anyu, legalább a tortát megehettük volna”.

Drága Andi, én a végletekig el vagyok keseredve! Engem a családom egyszerűen semmibe vesz! Egész este mobiloztak, föl se fogták, hogy mennyire megbántottak. Vajon érezték a srácok, hogy az fáj legjobban, hiába igyekeztem empatikus, szeretetre képes felnőtté nevelni őket, csak idő kérdése, hogy ők is olyan bunkók legyenek, mint az apjuk? Mondd Andikám, hogyha született volna egy lányom, neki lelke is lett volna, és megvigasztalt volna? Akkor talán nem érezném most magam kivert kutyának a családomban. Így viszont egész életemben boldogtalanul fogom lesni ki figyel énrám?  Nagyon – nagyon várom őszinte válaszod: Ili

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 60 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…