Charón ladikja – Egy élet egy percben
– Hányas vagy?
– Hatvanhatos.
– Nem ötvenhatos?
– Nem. Ötvenhatban – abban az időszakban, amikor még a padlásról is lesöpörték az utolsó tartalékokat Rákosi emberei – a szüleim házasodtak.  Nehéz időszak volt. Anyám és apám akkor még népviseletben táncolták el a menyasszonytáncot, anyám sokszoknyában, a tájegységre jellemző piros-kék hímzésű pruszlikban, fején a menyasszonyi pártával.
Egyetlen gyermek vagyok. Egyke, ahogyan mondani szokták. Apám már vágyott gyermekre. Anyám – annak ellenére, hogy a nagyanyám, Nagymaris kézen fogva vitte fel apámékhoz tizenhat éves menyasszonyjelöltként annak hírére, hogy a Józsit az előző vasárnap mással hirdették a templomban – még maga sem tudta, hogy mit akar az élettől, azt sem igazán, hogy szereti-e a Józsit vagy sem. A nagyanyám, Nagymaris tudta.  Tudta, hogy ha szétszakad a család, szétmegy még az a kis nadrágszíjparcella is, amelyet nagyapám egyetlen lóval, a Böskével ekézett fel minden évben.
Nagymaris határozottságának esküvő lett a vége, 1956-ban. Lett esküvő, szűkös lakodalom. Lett sok munka, néhány év múlva költözés egy bővítésre szoruló házba, külön a szülőktől, s a sok munka eredményeképpen tíz évvel később megszületett Nagymaris unokája, Kismaris lánya, a kis Marika, mert nálunk a család majdnem minden nőtagját Máriának hívnak, még apám anyját és a két apai unokatestvéremet is.
– Nógrádi vagy-é, kis Marika? – kérdezték tőlem három-négyéves koromban szüleim szülőfalujában, ahová gyakran kijártunk.
– Nem vagyok nógrádi, verőcei vagyok! – akartam mondani, de nem jött ki egy hang sem a torkomon, mert éreztem, hogy ugratni akarnak engem is és a szüleimet is. Őket nem zavarta, megszokták, de számomra három éves koromban ugyancsak zavaró volt ez a harsány kíváncsiskodás olyan személyek részéről, akiket nem ismertem. Ebben a falucskában megszokott volt ez a fajta harsányság, és senki nem vette zokon, ha a harmadik porta kerítésén keresztül érkezett valamiféle meghívás valamilyen rendezvényre, vagy éppen egy felszínesnek tűnő érdeklődés történt valakinek az egészségi állapota felől.
Gyermekkoromból az egyik legszebb emlék, amikor a fűben fekve csodáltam a csodálatosan kék tavaszi és nyári eget. A felhők úsztak a kék égen, ahogyan a báránykák szaladnak a fűben. Annál gyorsabban szállnak, minél erősebben fúj a játszadozó fuvallatból széllé erősödő légáramlat.  Szélcsendben alig mozdulnak.
Személy szerint minden színt szeretek, és csaknem valamennyi jól is áll, még a sokak által nem kedvelt sárga is. A hajamat anyám két oldalra választotta, és az így befont két kis copfba világoskék masnit visszakötötte a copfok tövéhez.
– Karikába fonva, Marikának!
Anyám mindig kék színű ruhát választott volna nekem, merthogy szürkéskék a szemem. Igaz, volt egy kedves fehér tűpettyes piros ruhám is, amit még óvodában hordtam, és nagyon szerettem. Ebben mondtam egy verset anyák napján az óvodában, ahol anyám jelen sem volt, mert éppen dolgozott, és nem tudott eljönni. Utólag belegondolva, valahogy az egész életemre ez volt jellemző; életem fontos, igazán fontos eseményein, nem volt velem az, aki fontos volt számomra, egyet leszámítva, a diplomaosztó ünnepséget, és az esküvőt.
Nagyszüleim sokgyermekesek voltak. Anyám és az unokatestvérei szintje többségében egygyermekesek. Apám testvérei családjában két-két gyermek van. A mi családunkban senki sem pazarolt, nem volt miből. Az ő szemszögükből nézve én, városivá lett nő, bizonyára pazarlónak tűnök, hiszen van mindenem, amire az embernek szüksége lehet. Azt azonban én is pazarlásnak tartom, ha élelmiszert kell kidobni, mert sok helyen van éhes száj, ahol nem tudják megvásárolni azt, amire a gyermek vágyik, és a világban sok helyen van éhezés az eltérő földrajzi adottságok és az egyenlőtlen elosztási viszonyok miatt. Ha elvonatkoztatok a szűkebb családom szintjétől, azt tapasztalom, hogy sokan pazarolnak. Még hogy szegény ország lennénk! Amíg egy országban a húszévesek száguldoznak több tízmilliós autókkal, akkor nem mondanám, hogy szegények országa! Ezekben a családokban azonban máshogy szerzik a pénzt, ami egyik vállalkozásból a másikba vándorol; családon belül, vagy több vállalkozás között. Itt sem pazarolnak, csak az elköltött pénzekből visszatérítenek egymásnak, illetve az államtól kedvezményt kapnak az elköltött forintok után. Többet szakítanak, többet költenek, máshogy számolják el egymás között. Más a könyvelés, némiképpen virtuálisan működik. Ezért tudnak ezek a családok többet költeni máshol, ezért más körökben forognak.  A pazarlás igazából az állam oldaláról két területen van: a humánerőforrás és a beszerzések területén. Ott, ahol az állam nem hasznosítja azt a tudást, amelynek birtokában van, illetve ott, ahol az állam feleslegesen vagy többszörösen rendel meg olyan szolgáltatást, amelyért egyszer vagy többször már fizetett.
Életem csaknem feléig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy egyedüli gyermek vagyok. Azt követően, hogy az én lányom is felnőtt és félig-meddig kirepült a családból, felfogtam ennek jelentőségét. Évente-kétévente egyszer látom. Egyedül marad az ember … és az egyedüllétnél nincs rosszabb dolog a világban. Mondhatjuk úgy is, magányossá válik az élet maradék része, és onnantól kezdve visszafelé számol az ember. Visszafelé kezdi számolni a napokat, órákat, perceket…különösen, ha az a szakmai közeg, amely a legfontosabb és a gyermekén kívül legértékesebb volt számára az életben, tisztességtelenül és megalázó módon bánik vele.  Először nem tulajdonít jelentőséget sem ennek, sem az idő múlásának. Hagyja, hogy múljon, nem válik sürgetővé semmi, ha valamire éppen nem jutott, majd másnap vagy egy hét múlva… Sztereotíp módon üresen ismétlődővé válik minden nap, minden reggel, minden este. A reggeli ébredés, a kávé lefőzése, a macska vagy kutya – mert az ki nem maradhat a reggelből és az estéből – átölelése.  Időnként az írás, néha szakmai, néha irodalom. A színház és a zene fontos, de ha nincs kivel elmenni, kihagyod. … és egyszer csak elkezded úgy számolni az órákat, perceket, hogy egyre közelibbnek érzed….a túlsó partot. Mert Charón ladikja ott vár a parton, csak be kell szállni, hogy átvigyen rajta…. Itt ellenben van egy nagy probléma: előbb meg kell keresni azt a pénzt, amiért a csónakos átvisz a másik oldalra. Mert manapság senki sem dolgozik ingyen… Előbb vagy utóbb valóban tolvajok és útonállók országában fogunk élni, mert még a barátságot, a mosolyt, és a jó szót is pénzért fogják árulni, ahogyan ebből az írásból is előbb mondtak fel részleteket irodalmi műsorokban, mint ahogyan megszületett, azelőtt az ember előtt, aki azt a saját életéről megírta. Nem jó érzés. Néhányan erre azt mondanák, hogy Hádész isten ördöngössége rejlik mögötte. Aki azonban sokat és sokfélét látott már az életben, tudja, miről van szó. Sért mindent, ami emberhez, emberi és szerzői joghoz, emberi érzéshez köthető.  Apropó, a kötés szóról jut eszembe: vannak kosár- és gyékénykötők, lókötők – vagy az egy más kategória? – és úgy tudom, a pórázt is kötni szokták, vagy azt csak szíjból hasítják?  Mind tisztes mesterség, csak dilettáns módon néhányan azt nem veszik észre, ha a póráz végére nem állatot, hanem értékes embert kötnek…
Charón is rendes ember volt, a temetkezési vállalkozás is tisztességes mesterség, csak hát itt is megállapítják a taksát, amivel az emberhez méltó temetkezés költségeit meg kell fizetnie az élőnek. Charón-nak is egyre szebb és értékesebb ladikja lett, mert ügyes vállalkozó volt. Ő már nem aszerint mérte az embert, hogy szép volt-e, jó volt-e, értékes volt-e, darabszámra számította a taksát.  Mikszáth is adott jó tanácsot a fiatalabb nemzedéknek: „Fiam, ebben az országban mindig volt beteg ember és perlekedő ember. Bizony mondom, legyél ezért orvos vagy prókátor, mert amióta világ a világ, beteg ember mindig volt és lesz, és a sok per miatt ügyvédre is mindig szüksége lesz a magyar embernek.”    Ezt a kettős listát azért én még egy-két szakmával kiegészítem Charón történetéből kiindulva: „Fiam, fontold meg azért, hogy nem akarsz-e égetőkemencét üzemeltetni, kegytárgyakat és koporsót árulni, mert ebben az országban immár olyannyira öregszik az utolsó generáció, hogy ha egy évben csak húsz-harminc halottat búcsúztatunk, abból megél három falu koporsó- és kegytárgykészítője, az égetőművet működtető vállalkozás, de még a virágkötő is!” Charón ladikja pedig egyre pompásabb lesz…….
                                                                                                                                                  Rosamaria B. – 2017

Burik Mária Rozália (szerzői név: Rosamaria B.) Magyar jogász költő. Budapesttől nem messze, a Dunakanyarban, Zebegényben született. Szülei…