Én miért vagyok más, mint a többiek? ……… Mit lehet erre mondani? Á, dehogy, kicsim, nem vagy te más, pont olyan vagy, mint a többi gyerek. De ahogy telnek az évek, ezt már egyre kevésbé lehet elhitetni vele. Hisz látja, ha tükörbe néz, másképp néz ki, mint a többi gyerek. Más a bőre színe, lila a szája, a gerince elgörbült, a legkisebb az osztályban, furcsán deformáltak az ujjai, és mindig hideg a keze. Futni nem tud, ha lépcsőn megy, fullad, sokszor kell megállnia. Iskolában nem tornázhat, a táskáját sem bírja vinni. Gyakran kell orvoshoz menni, néha bent is tartják. Akkor pedig jönnek azok a szörnyű vérvételek. Soha nem találják el elsőre a vénáját, néha másodikra sem, sőt! Ennek a végén persze mindig ő az oka, mert, hogy lehetnek valakinek ilyen rossz vénái – szegezik neki rosszallóan a kérdést. Szégyellni azért nem fogja magát. Ha ilyenkor sír, akkor rászólnak, ne hisztizzen, ez csak egy szúnyogcsípés. Gyakran azért ez egy egész szúnyograj. Gyógyszereket marékszámra kell szednie. Kirándulásra nem mehet, ha rosszul lenne, hova vigyék, ki tud rajta gyorsan segíteni, olyan ritka betegsége van, amit nagyon kevesen ismernek. Veleszületett szívfejlődési rendellenesség, elég gyakori, súlyos, vagy kevésbé súlyos, előfordulhat enyhe is. Ez persze nem az övé. Bár egyre több baba életét lehet megmenteni, hála a csecsemő szívsebészet és az intenzív terápia jelentős fejlődésének, van sajnos néhány kis beteg, aki a legnagyobb orvosi igyekezet ellenére is meghal még újszülött vagy csecsemőkorban. És mi van azokkal, akiken nem lehet segíteni, de életben maradnak? Valameddig. Hosszabb vagy rövidebb ideig, miközben egyre rosszabbul vannak, kezdetben csak fizikailag, később már pszichésen is. Ez talán még az előbbinél is rosszabb. Rádöbbennek, hogy ők mások. Soha nem lesznek olyanok, mint az egészségesek. Kirekesztődnek, nem feltétlenül szándékosan. Néha pusztán jó akaratból, nehogy bajuk essen. Nem csinálhatják azt, amit a többi gyerek. Nem sportolhatnak. Továbbtanulás? Nem bírják sem fizikailag, sem szellemileg, mert túlzottan megerőltető. Munkavégzés? Az egészségesek is nehezen találnak munkát, ugyan hol alkalmaznának szívbetegeket? Pecsétes papírjuk van, hogy nem alkalmasak fizikai munkára. Párkapcsolat? A médiából sugárzott női és férfi ideál más elvárásokat gerjeszt. Gyerekszülés? Felejtsük el! És mit mondanak az orvosok? Ma már olyan fejlődésen ment át az orvostudomány, az hogy te élsz, az valóságos csoda. Neked nem négy, hanem két szívüreged van, ráadásul a szíved sem jó helyen van, nem a bal oldalon, hanem a jobb oldalon. Régen ezzel a betegséggel már újszülött korban meghaltak. Ez egyszerűen fantasztikus, hogy életben van ez a gyerek – mondja anyámnak az orvos. Igazán? És tessék mondani, milyen élet az ilyen? Ha én vagyok az orvostudomány csodája, akkor mi van az olyan betegségekben, ahol még nem értek el ilyen „látványos” sikereket? Szóval, hol van itt a csoda? Én nem látom, pedig állandóan erről győzködnek. Persze minden nézőpont kérdése. Elvégre lehetnék már a nem élők sorában is. Kissé koravén lett- mondják rólam. Ez is nézőpont kérdése, mert ki tudja, hogy az én életem meddig tart? Sokáig nem, az öregkort biztosan nem fogom megérni, tehát sietni kell azzal a néhány hátralévővel. Iskolába már évek óta nem tudok járni, magántanuló vagyok. Kijár hozzánk egy tanár, és átveszi velem az anyagot. Matekból felmentésem van. Az végképp nem megy. Fáraszt a tanulás, és meg kell, hogy mondjam, nem is érdekel. Barátaim voltak, amíg be tudtam menni az iskolába, de egyre ritkábban jönnek, amióta itthon vagyok. Látom rajtuk, hogy sajnálnak, nem tudnak mit kezdeni velem. Mit mondjanak? Azt nem mondhatják, hogy majd meggyógyulsz. Inkább nem jönnek. Már nekem sem hiányoznak. Nincs közös témánk. Ők egészségesek, én pedig beteg vagyok. Közöttünk egy irdatlan szakadék, ami áthidalhatatlan, én pedig hamarosan bele fogok zuhanni.

Halálfélelmem volt, mentővel vitt be anyám a klinikára, ahol mindenféle vizsgálatot végeztek, és diadalmasan megállapították, hogy nem lett rosszabb – mármint a szokásos nagyon rossznál- az állapotom. Pánikroham – ez lett a diagnózis. Már megint egy újabb kórság, a meglévő öt mellé. Stressz, rettegés a betegségtől, a gyógyíthatatlanságtól, Tegyük még hozzá nyugodtan, a kilátástalanságtól. Illetve nem teljesen, van némi fény az alagútban. A szív-tüdő transzplantáció. Igaz, hogy Magyarországon még nem csináltak ilyet, külön-külön már igen, de együtt még soha. Engem azért egyre csak ezzel biztatnak, mert reményt azt adni kell. Pszichiáterhez küldenek. Nyugtatókat kapok. Napi eggyel több tabletta már nem sokat számít, az eddigi nyolc mellé. Éjszaka nem tudok aludni, mert nagyon fáj a gerincem, nem bírok a hátamon feküdni. Egyre kevesebb a levegő, merthogy oxigénhiányos vagyok. Cianózis – így hívják latinul, már születésem óta velem van – egyre fokozódik. A matek sem barátja a cianózisnak, ezek ketten valahogy nagyon rühellik egymást. Anyám egyre gyakrabban sírdogál, azt hiszi, hogy nem látom, pedig nagyon is. Ha rosszul vagyok, mármint, hogy az állandóan meglévő rossz állapotomnál is szarabbul (bocsánat rosszabbul), akkor rettegve ül az ágyam szélén és fogja a kezemet. Rögtön kórházba akar vinni, amit én teljes szívemből gyűlölök, és kézzel, lábbal tiltakozom, csak oda ne menjünk! Mindjárt jobb lesz, biztosan tudom, hogy jobban leszek. Jobban akarok lenni!. Ilyenkor anyám papírt és ceruzát ad a kezembe és rajzolni kezdek. Egyszerre érezni kezdem, valami csodálatos nyugalom terjed szét bennem, és sokkal jobban vagyok. Egészen elvarázsol. Már nincs légszomjam, nem fáj a hátam, több levegőt kapok. Megszűnik a világ körülöttem, egy csodálatos kertbe jutok. Virágokat rajzolok, tulipánt, nefelejcset, pipacsot, rózsát. Pirosat, sárgát, zöldet, lilát. Nem, lilát, azt nem, az a betegségemre emlékeztet. Elfelejtem minden bajomat, futok a mezőn, gyönyörű napsütés van, langyos szellő fúj, élvezem a tavasz illatát, körülöttem minden csupa virág. Olyan jó élni, az élet szép!. Anyám egyszer megmutatta a rajzaimat a doktornőnek, aki teljesen elámult rajta. Milyen tehetséges ez a lány, valóságos kis művész, egy igazi csoda. Ezt egyszer már mondták nekem, de az valahogy másképp hangzott, akkor nagyon nem jól esett. Kiállítást kellene szervezni a rajzaiból, hogy mások is megismerjék, milyen fantasztikus képességei vannak a lányának. Igazi művészi alkotások, benne van a szíve és a lelke. Na, ezt azért mégsem kellett volna mondania, hiszen tudja jól, hogy csak fél szívem van. Lerajzolom neki, hogy néz ki az én szívem, meg hogy néz ki az egészségeseké, hogy emlékezzen majd rám akkor is, amikor én már nem leszek. Megilletődve fogja a képet, rám néz, aztán lehajtja a fejét, miközben olvassa az aláírást: ”Emlékül Mónitól”. Az aláírás elmosódott, pedig én biztosan nem kentem össze. Alighanem egy könnycsepp hullott rá.

Dr. Katona Márta az Irodalmi Rádió szerzője. Nem először ragadtam tollat, hogy leírjak egy történetet. Orvos vagyok, több…