Távozás

(Nagymamám emlékére)

Elszállnak a fürge évek, gyorsabban mint gondolnánk,
Hulló hajad fakó fénye meglibbenti az orgonát.
Eldöcögött a hosszú élet, végtelen síneken tovább osont.
Távolba nézve vonat alak sejlik, mint a szürke köd magába font.

A közeledő szerelvényt fekete mozdony húzza,
A kocsik színét az élet már tarkára mosta.
Látni ott keserűt és szépet, borút és derűt,
Hangosan pöfög a gép, húznak messzire a lóerők.

A színkavalkád utolsó ülésén egy ráncos arc figyel,
Tekintete a kocsi ablak tükrében mélyed el.
Ő már mindent ért, nagyokat nevet,
S könnyes szemmel az ablakból még utánam integet.

Kürtölve, füstfújással, sietve halad a vonat,
S csak a piros zártárcsa jelzi: a szeretet az, ami örökre itt marad.