Régi időkben, varázs honunkban
Élt valaha valami valakivel
Története örökké fennmarad, könnyekben
Génben, tettben, lelkekben
Üzeni amerre jár a szellem e lelket
Egy lány, nő, asszony, anya megtört, szorítóan
Elfojtó bágyadt, leplezettül kesernyés életét
Mételyezett álmok, felperzselt szívben
A reménytelen szerelem, mely adatott
Mikor megadatik személye, de lelke sérült
S nem kell neki
Egy nő élete teli dísszel, kínnal

Nem ő lehetne büszke rám,
Hanem én, hogy a fia lehetek, mert
Ő volt az én anyukám.
S elmondhatatlanul hiányzik…

(Pápa, 2010. szeptember 25.)