A harmadik fiúnk, a legkisebb is itt hagyott bennünket. Gabi az ország másik végében, Pécsett talált magának állást, lakást és októberben elköltözött. A két idősebb már évek óta külföldön él. Az elsőszülött Marci, az USA-ban kutató mérnök, a középső fiam Péter, egy kínai nőt vett el feleségül és tavalyelőtt Pekingbe költöztek.

Ránk szakadt a csönd a háromszobás lakásban. A hajdani nagy családra már csak a pecsétes kárpitok, összefirkált tapéták, ablakpárkányra karcolt lánynevek, színes poszterek emlékeztetnek. Kijavíthatnánk, kitisztíthatnánk, eltüntethetnénk őket, de nem tesszük egyelőre vagy talán sosem, mert ezek a tanúi életünk különleges eseményeinek.

Egy idő óta már nem kellett korán felkelnem reggelit készíteni valamelyik korán indulónak, vagy igyekeznem délelőtt a piacról hazafelé, hogy időben kész legyen az ebéd. Nem kellett kapkodnom többé a vasalással, egy héten csak egyszer megyünk bevásárolni. A „kell” szót el kell felejteni, szokta a papa mondogatni mostanában. Ráérősen sétálgatunk, van időnk mindenre.

Kellemes langyos, hosszú őszünk volt. Élvezettel eljárkáltunk távoli parkokba, gázoltunk a sokszor bokáig érő rozsdás falevelekben. A lakásunk közelében sajnos csak betonrengeteg van, a zöldterület kevés. A november hideg idővel köszöntött be. Ismerőseinket látogattuk egy délután és egy kicsit tovább maradtunk, hiszen nem sietünk sehová. Az utcai lámpák fénye mellett haladtunk fázósan összebújva, száraz falevél se zizzent, amikor valami kaparászás, füttyögetés, morgásféle hang hallatszott. Egymásra néztünk, mi lehet ez. Körültekintettünk, a kis betonozott téren messze ellát a szem. Ez valami állat lesz, mondta a párom. Igaza is lett. Először csak az árnyékát, majd „őkelmét” is megpillantottuk, ahogy rövid kis lábaival, hegyes orrával próbált bemenekülni egy kő virágtartó alá. Ni csak, ez egy süni! – kiáltottunk fel egyszerre. Hogy kerülhetett ide?

– Ennivalót kereshet szegény, pedig már téli álmot kellene aludnia. Biztos, még nagyon fiatal, eltévedhetett, itt biztos halál vár rá ebben a hidegben – ingatta szomorúan a fejét papa. De hamar feltalálta magát és egy kukából újságpapírokat kotort elő. Az egyikből egy tölcsért sodort, a másikból egy hengert és a hengerrel óvatosan a tölcsérbe kotorta az addigra már összegömbölyödött kis állatot. Hazafelé lelkesen elmagyarázta, hogy felhozza a pincéből a faládát, abban régi törölközőkből megvetjük a Süni ágyát, teszünk be egy meleg vizes palackot is, hogy mielőbb átmelegedjen. Amíg én a ládával, meg a palackkal foglalkozom, utána néz az interneten az élelemnek. Otthon percek alatt elkészült Süni fekhelye, forrt a víz is, papa a szobából a számítógép mellől utasított: van tojás?, főzz kemény tojást mama! Macska eledelt is lehet neki adni meg főtt darált húst. Holnap felhívok egy állatorvost!- harsogott a szobából.

A következő napokban olyan lett a lakásunk, mintha egy újszülött csecsemőt hoztunk volna haza. Papa megkövetelte a rendet, pontosságot. Az állatorvos megdicsérte, hogy milyen szakszerűen látta el Süni körül az első teendőket. Elmagyarázta, biztosan késői születésű, fiatal állatról van szó, aki nem hízott meg eléggé a téli álomhoz. Most már csak az ébren teleltetés jöhet szóba. Papa természetesen vállalta. Tavasszal szabadon kell engedniük – kötötte a lelkére az állatorvos.

Újra nem csatangolhattunk kedvünkre délutánonként. Süni ugyan nappal aludt, de szürkületkor előmászott a maga által összekotort ruhák alól, de addigra már a terített asztal várta. Hol párolt darált húst, hol főtt tojást, túrót, macska eledelt, almát kapott. Papa még a tévé előtti szunyókálásból is felriasztott: aszpikos macska eledelt vegyél holnap Süninek. Adtál elég vizet neki?

Karácsonyra Peti fiúnk meghívott bennünket magához Pécsre egy hétre. – Nem úgy van az fiam, egy hetet nem lehetünk távol! – méltatlankodott papa. A vége az lett, hogy Peti jött fel Pécsről karácsonyra hozzánk. Minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Megint korán kellett kelnem, hogy elkészüljön a reggeli. Egész délelőtt igyekeznem kellett az ebéd miatt, és a délutánt úgy kellett beosztanom, hogy estefelé Süni előtt is ott legyen a terített asztal. Újra fiatalnak éreztem magam, tele voltam tervekkel, tettekkel.

Ahogy tavaszodott Süni egyre kevesebbet aludt, egyre többet kaparászott. A márciust még túl hűvösnek találtuk, hideg még a föld a turkáláshoz, várjuk meg inkább az áprilist. Húztuk az időt papával, tudtuk, közeleg az elválás. Van Balatonvilágoson egy kis vityillónk, még a nénikémtől örököltem. Sokat nem költöttünk rá, mindig csak a legszükségesebb javításokra futotta a pénzünkből. Itt töltöttük a nyarakat minden évben a fiúkkal.

– Ideális hely egy egész sündisznó családnak -lelkendezett papa. A ház mögött majd nem kaszálom le a gazt, ott aztán lehet bogarászni! Ősszel a falevelekből összekotrok nekik egy halmot, kitelelhetnek benne.

Már kizöldült a kert, amikor Sünit levittük a nyaralóba. Egy napos helyen kitessékeltük a ládájából, köré raktuk a tányérjait, a vizét. Jó darabig összegömbölyödve kuksolt, mi a közelből figyeltük. Mi lesz, ha messzire megy, megijed valamitől, nem talál haza, vagy megzavarja egy kutya? Számtalan kérdés merült fel bennem.

– Mama, három fiút már útjára engedtünk, szétszóródtak a világban, megállják a helyüket, ezzel a negyedikkel sem lesz másként!

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…