Kisurranó beszerző

A néni öreg volt, elhanyagolt, büdös és lopós.
A történet a polcok között kezdődött. Pontosabban a „leértékelt árucikkek” feliratú területen. Ott állt az idős hölgy, újatlan kesztyűben, kétes tisztaságú, egykor szebb napokat látott zöldesszürke lódenkabátban és válogatott. Kezébe vette a termékeket, forgatta, nézegette, megpróbálta kisilabizálni az árukat, majd néhányat a kosarába tett, a többit pedig vissza a tartóba. Volt ott minden. Többnyire szavatosságuk lejártához közeledő termékek, konzervek, száraztészta, kekszek, de akadt kínai feliratú üvegben úszó növénynek tűnő valami, és néhány – egyébként – hűtést igénylő árucikk is. Talán azt gondolták nem baj, így lejárat környékén már úgysem romlik tovább a túró?
Az idős nő tehát ott pakolászott, matatott. Időnként előre omló gondozatlan haját a füle mögé simította s teljes odaadással vetette bele magát a számára vélhetően a földi paradicsomot jelentő bőségkosárba. Otthonosan válogatott, látszott nem először csinálja.
Nem időztem sokáig, egy futó pillantás után felmértem, hogy számomra nem sok babér terem ott, noha nem azért, mintha bármilyen ellenérzésem lenne az árcsökkentett élelmiszerekkel szemben. Egyszerűen azért, mert tudom, hogy az így beszerezhető élelmiszerek csak azonnali fogyasztásra alkalmasak, én pedig nem feltétlenül máról holnapra szoktam vásárolni.
Végeztem beszerző körutammal, s mert csak távolabb tudtam parkolni, fizetés után elindultam a hátsó kijárat felé. Arrafelé kisebb a forgalom, s a pénztárak is csak ritkán vannak nyitva, így azokon kívül, akik valamilyen okból kifejezetten arra akarnak menni, más nem nagyon szokott ott közlekedni, így a biztonsági őrök is csak ritkán vetődnek el e távoli vidékre. Tudhatta ezt a néni is, mert miközben a megvásárolt termékek elrendezésével bíbelődtem, arra lettem figyelmes, hogy vállán egy tömött szatyorral, a lezárt pénztárak között – rám ügyet sem vetve – szépen lassan, határozott léptekkel, fizetés nélkül kisétál a résnyire nyitott fémkapun, majd a világ legtermészetesebb módján, háborítatlanul távozik az üzletből.
A mindenségit! Ezt a pofátlanságot! De el kell ismerni profi munka volt – fortyantam fel magamban. Nem tudtam hírtelen mitévő legyek. Talán megállíthatnám, hiszen valószínűleg oda tudnám kísérni a biztonsági őrhöz. Vagy legalább szólhatnék neki, hogy ejnye-ejnye, tessék visszamenni és visszarakni mindent vagy fizetés után távozni. De biztos, hogy az én dolgom ez? Lopni persze akkor sem szabad, de egészen biztos, hogy nekem kell megvédenem egy hatalmas multi cég vagyonát? Meg aztán jegyzőkönyv, bizonyítás, idő, idő és idő. Ráadásul nincs rajtam kívül tanú. Továbbá a néni tényleg szakadt volt, s egészen biztosan nem luxuscikkeket lopott. Mi ilyenkor a helyes lépés? S például mit csinálok addig a saját bevásárló kocsimmal amíg „akciózom”? Ám miközben én az erkölcsi dilemmán moralizáltam, a gondolat megásta a tett sírját, így a lehetséges reakciók aktualitásukat vesztették, ugyanis az idős nő – köd előtte, köd utána, – villámgyorsan eltűnt még a láthatárról is.
Bevallom, a helyes választ azóta sem tudom. Mert ha a nénit megállítottam volna, attól kezdve elemi kötelességem lenne mindenki mást is megállítani hasonló helyzetben. Például azt a kigyúrt társaságot, amelyik a múltkor zavartalanul kinyitott egy üveg bort, nevetgélve továbbadták egymásnak, majd amikor kifogyott letették egy polc tövébe, és csak a kezükben lévő néhány forintos pékárut kifizetve távoztak. Végül is, így is lehet „bevásárolni”.
Persze nem a mentséget kell keresni, a vagyonra vigyázni mindenkinek kötelessége, de hogy mikor, ki, hol és hogyan tegye ezt meg, nemigen találni rá egyértelmű receptet. Talán ha nem döbbenek meg, nem „fagyok le” ügyesebben is intézhettem volna. Talán ha cselekvés helyett nem azt boncolgatom magamban, hogy ki a bűnösebb – az, aki éhségét csillapítandó lop (feltéve, hogy valóban csak azt és annyit vitt el, ami ehhez szükséges) vagy az, aki bénultságával cinkossá válik, – nos, akkor vélhetően frappánsabb vége lehetne ennek a történetnek. Mentségemre szolgáljon azonban, hogy alapvetően nem így vagyunk „programozva”. Az ember nem készülhet fel arra, hogy bármelyik percben hárítania, cselekednie kelljen, kellemetlen helyzetekbe hozza önmagát, majd megpróbáljon onnan – testileg, lelkileg – épp bőrrel kiszabadulni. Másrészt meg, talán ha nem lennének közöttünk rongyos, elhanyagolt, éhező, lopós világban szocializálódott idős nénik…. Talán ha.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…