XV. szonett:

Mint a végtelenbe repülő álom…
Illatfelhővel bájol a rozmaring.
Kelyhed álomba távozik: ez dopping!
Szerelem fényeiben álmodozom.

Kristályfényben jő’ szeretet s vágyálom,
Az lesz a világ eszményképe, fétis!
Víg mosollyal ragyog a Nap s felderít,
A fényekből a sötét elandalog.

Az álom visszatér, a szívben bujkál:
Sötétséget hajnal elküld világgá,
Lelkünkben akkor ébred a szerelem!

Fény lennék az égi tüzes korongban,
Szeretet-sugárként adnék életet:
Szívbe táplálnám a boldog lét titkát!

I. szonett:
Mint a végtelenbe repülő álom,
Szárnyal lelkem, csillog a csillagfény-út.
Forrásvíz csurran: feneketlen a kút.
Be szép! A virágos réteket látom!

Hol verőfényben úszik boldogságom,
Majd       szellő ezüst árnyalattérbe fúj:
Sehol sem pillantok fájdalmas borút,
Csak szeretet, s ölelés neszét hallom.

Imádom a fények gyönyörű útját,
Vágyom a kények simogató bókját:
Bennem egy csodálatos érzés kering.

Velem álmodik az izzó szerelem,
Színes fáklyaként lobog az érzelem:
Illatfelhővel bájol a rozmaring.

II. szonett:
Illatfelhővel bájol a rozmaring,
Lusta szellő bandukol a fák között,
Napsugár játszik a kies táj fölött…
Ősz hátán virító a sokszínű ing.

Madár röppen, vitorlázva szélben ring,
Árny libben a földön, ahol fényt űzött,
A Nap a Földre sugarakat küldött,
A bolygó az űrben súlytalan s kering.

Bájitalt permetez a hajnal lelke,
Vörösen izzik az égi kemence,
S láng, a pírja messzeségében elring.

Orca pirul, szaporábban ver a szív,
Szólít a hév, téged örömtáncba hív,
Kelyhed álomba távozik: ez dopping!

III. szonett:
Kelyhed álomba távozik: ez dopping!
Vörös rózsa virul szíved mélyében,
Illatos szellő suhan át testeden:
A csodás érzelmekben a lelked ring.

Már pattog a dió, hull róla az ing,
Mókus gyűjti télire. Finom étek.
Esővíz csordogál az ereszekben,
Őszi táj fázik, a szélnek ez tréning.

A szívünk melegébe bújt a lelkünk,
Ám télire megmarad rózsás kedvünk.
Fagyos lehelettől mindkettőt óvom!

Gondolatban a bércek fölé szállunk,
Napsugárral az égen bújócskázunk,
Szerelem fényeiben álmodozom.

IV. szonett:
Szerelem fényeiben álmodozom,
Kérdő sóhaj száll. Egy válasz érkezik:
A kért kívánságunk beteljesedik,
A boldogság fényeit neked adom.

Szirom fedi már a szép virágálmot,
Nap meleg hője gyengült. Az ősz fázik.
Az őszirózsa még most is virágzik,
Lelkünkre hatnak a szép varázslatok.

Szuszog a szél, bólogat a fenyőfa,
Közeleg zimankó, s vele a hava,
Őszidő eljárt, jön a téli álom.

Az ősz szépsége lebeg fenn a légben,
Lassan új gyönyör érkezik fehérben:
Kristályfényben jő’ szeretet s vágyálom!

V. szonett:
Kristályfényben jő’ szeretet s vágyálom,
Elkápráztat, havon csillog a sugár,
Örömpercek, fénykar ölelése vár.
A természet hárfája nekünk dalol.

Duruzsol a szellő, egy örömhírt mond:
Szól már az új időket jelző fanfár.
Ősz most véget ér, messze van már a nyár…
Hisszük! Jobb életet hoz egyszer a sors.

Minden, amiért szívünk nagyot sóhajt,
Mikor majd az életünk virágot hajt…
Szeretetfény az álmot teljesíti.

Az álom egyszer, talán, beteljesül,
Ha lelkünkbe végleg boldogság kerül,
Az lesz a világ eszményképe: fétis.

VI. szonett:
Az lesz a világ eszményképe: fétis:
Hol a tudomány békességben alkot,
Az élet az embert búba nem hajszol,
S az álomkép lesz valós és igazi.

Lelkekre simulnak Napnak fényei
Mikor szeretet védi a családot.
Ha létünk termeli a boldogságot,
Akkor teljesül már minden mennyei.

Új eszmények: kultúrák melegágya.
Virágok bölcsőjének szép hazája:
Lelkem már az anyaföldre kényszerít.

Megszűnik lelkek fájdalma a Földön,
Szép verseket írnak majdan a költők:
Víg mosollyal ragyog a Nap s felderít.

VII. szonett:
Víg mosollyal ragyog a Nap s felderít,
Sugaraiból szép szivárvány épül,
Örömteljes mosollyal lelkem szépül,
A természet varázsa elandalít.

Szellő simogatón arcodra kúszik,
Szemed csillogó, pillád most lehunyva,
Kedélyed örvend a vélt látványokra,
Napsugár rajtad a szellővel játszik.

Elül a csend, pirkadat fénye bujkál,
Már az esti táj varázsa itt sétál,
S a csillagok tündöklő fénye ragyog.

Vágyaink szaporodnak a lelkünkben,
Sugár húrja átkarol csillagfényben,
A fényekből a sötét elandalog.

VIII. szonet:
A fényekből a sötét elandalog.
Túlburjánzik a szeretet hulláma,
Vezúvként tör ki a lélek villáma,
S céljait elérve lesz nagyon boldog.

Friss levegő langy szobában jó dolog,
Közeleg a csillagos ég szép álma,
Szirmát nyitja már a Nap tűzvirága,
Hajnalpírban az álom elandalog.

Kint fagyos a föld, álmos a lehelet,
A jégvirág az ablakon szendereg,
Hajnal fénye ablakon át kukucskál.

Nyújtózik a meleg dunna, lelke hűl,
Napba kémlel hű gazdája és lehűl,
Az álom visszatér, a szívben bujkál.

IX. szonet:
Az álom visszatér, a szívben bujkál,
Szerelmes perceket hosszan felidéz,
Lelkét, mikor majd este keresi, s néz
Félénken: álomvilágból előáll.

Az álom egy gyönyörű színes madár,
Ahol él, ott boldogságnak ő jelkép,
A napsugár neki hiteles térkép,
A fénysugarak védik az otthonát.

Hol minden nap a szív vacog,
Hol nincs álomvilág,  sötétség kuncog:
Ott az élet álandóan oly sivár.

Áldást kínál borús égből is a hit,
Nem létezik álomvilágban tévhit,
Sötétséget, hajnal elküld világgá.

X. szonett:
Sötétséget hajnal elküld világgá.
Az égi fényvarázsló sötétet űz,
A lelkekre forró szeretetet fűz:
Az álmodásban is lehet orvosság.

Azt mondják: rossz tanácsadó a magány,
Társra könnyen lel: sok a kiégett tűz!
Az ő lelkük sohasem fűt, mindig hűt.
Felszaporodik így rengeteg talány.

A fényeket kell a szívbe gyűjteni,
Az árnyakat is el lehet kerülni:
A simogató álomfényt szeretem.

Ha rózsaszínben látjuk a világot,
Ha csokorba szedünk vörös virágot:
Lelkünkben akkor ébred a szerelem.

XI. szonet:
Lelkünkben akkor ébred a szerelem:
Ha fénysugár karol, ég könnye csurran,
Lágy szellő futkos, virágok közt surran:
Az ábránd édes bájával kecsegtet.

Szemed tükrében ragyog a szeretet,
Sugárzik, mint fényei a tavasznak,
Álmaid kergetőznek pillád alatt,
Mint a légben kikeletkor a szelek.

Csermely csobog, csörgedez, csendben csacsog,
Kis patak lesz, hullámaival locsog,
Boldogan kacarászik a vadonban.

Pajkos nyulak futkároznak szanaszét,
Őzek sétálnak erdő-mező szélén.
Fény lennék az égi tüzes korongban.

XII. szonett:
Fény lennék az égi tüzes korongban,
Bevilágítanám az új holnapot,
Másféle kiteljesedett világot,
Hol teljesülhet a vágyó akarat.

Vaddisznók csörtetnek a tisztásokra,
Nagyon várják már, hogy makk hulljon fáról,
Emlékeik ébrednek dagonyáról…
A sok kis csíkos: ide-oda szalad.

Szellő futkos, fénysugarakat vibrál,
Madarak csicseregnek a lombos fán,
Új jövő biztosíthatna új létet.

Hegyek egekbe nyúló kék bércei,
A tavasz lágy zsongásának hangjai:
Szeretet-sugárként adnék új éltet.

XIII. szonett:
Szeretet-sugárként adnék új éltet,
Ha szívben nyíló virág reményt adna.
A csend egy simogató érzés volna:
Egy boldog szerelemből állna minden.

Pirul a hajnal, csodálatos kép lett.
Álomszép az életünk virulása.
Felemelő báj kisgyermek világa,
A boldog életünk mámoros szépe.

Magányosan áll dűnéken a citrus,
Nincs társa, nincs aki őhozzá simul:
Pár nélkül nem lehet teljes boldogság!

Árnyék a fényét sietve követi,
Érzelmeket a szeretet élteti:
Szívbe táplálnám a boldog lét titkát!

XIV. szonett:
Szívbe táplálnám a boldog lét titkát
A szerelem és szeretet benne él,
Kéz kézben, gyönyörű új világot kér:
Boldoggá teszik a sors édes álmát!

Lelkek repdesnek, átszelik a rónát,
Ők is látják a  természet szépségét,
Virágos kertben fények ölelését.
A szeretlek szót, halkan elsuttogják.

A földön kötött szerelem simogat,
Tavasz zsongása vágyaimra kihat:
Virággal beültetném a világot.

Elfelejtett korok, tervezett jövő,
Változó jelen, rohanó rőt felhő,
Mint a végtelenbe repülő álom.

Reményi Tamás az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten 1946. július 17-én születtem. Gépipari érettségi után ifjúságpolitika tanszakon tanultam. Két…