Nem látszik semmi, vaksötét van,
Áll az óra az éjszakában.
Nincs, ki indítsa mutatókat,
Így aztán nem lesz már virradat.

Tapogatódzok, nincs kijárat,
Csak fogdosom nedves falakat.
Pókháló terül az arcomra,
Denevér akad a hajamba.

Megyek csak, mint vak ló a falnak,
Nem lelem helyét a jászolnak.
Megbotlottam, már térdre estem,
Falba marok! Így emelkedjem?

Bugyutábbakat is pártolnak,
Sőt van gyökerük is a fáknak.
Gyökértelenül élni faként,
Nem megy. Vagy én nem tudom miként?

Nincs támaszom és táptalajom,
Így hogyan küzdjem végig harcom?
Mind’ csatának vége van egyszer,
Küzdelmem is véget ér egyszer…

Vecsés, 2000. március 14. – Kustra Ferenc