Traduzione di: Stefano De Bartolo

Anikó Juhász: Duino

Dio mio, a Duino i gabbiani
trovano sempre il mare,
e dai versi che si allungano
dietro le pareti di vetro fuoriesce di nuovo
la tristezza,

il terrore nascosto nei sotterranei del castello
e negli elmetti di guerra
ci fissa incuriosito,
sul campo di battaglia
hanno lasciato sotto di sé
i soldati,

dalla cantina una marea di sangue
è colata nel salone rosso,
e gli uomini sanguinanti si sono sdraiati
nelle custodie dei violoncelli,

Lassù, da te, Dio mio,
i secoli si toccano,
minuti, attimi e millenni
in un unico groviglio…

sulle pareti rocciose il Sole
che si bagna ogni pomeriggio
nel mare porta i ricordi delle
donne e conserva a lungo nel profondo
delle cantine il disfacimento del corpo,

Dentro di te, Dio mio, attraverso
i filamenti nervosi che
passano nelle poesie,
dai soldati dell’esistenza
una via vorticosa conduce
al poeta elegiaco, sulla quale i gabbiani
svolazzano e a volte interrompono
cortili di cemento come panchine,
e i proiettili in volo
intorno alle teste…

Quale paura si è insinuata
nel profondo delle cantine e quale
macchinario atemporale si è formato
sulle impalcature che raggiungono
i cieli delle elegie?

Quale sabbia scricchiola
sotto i nostri passi mentre procediamo
lungo le strade? Dio mio, nella polpa
del tuo frutto ancora oggi
passato e presente
girano insieme, senza tregua.


Juhász Anikó: Duinó

Istenem, Duinóban a sirályok
még mindig találnak maguknak tengert,
s az üvegfalak mögé húzódó
verssorokból újra ki-kicsap
a bánat,

a kastély alagsorában meg
a háború sisakokba menekített
rettenete bámészkodik felénk,
még a csatatéren
elhagyták ők
maguk alól a katonát,

a vörös szalonba a pincéből
tengernyi vér futott át,
s a csellótokokba is befeküdtek
a vérző emberek,

ott fenn, nálad, Istenem, a
századok mindig összeérnek,
perc, pillanat és évezred
egyetlen gomolygásban…

sziklák falán asszonyi
emlékeit is hordozza a
délutánonként tengerben
mosakodó Nap, s a pincemély
hosszan tárolja a test enyészetét,

s benned, Istenem, akár a
versek mindenen átfutó
idegszálain,
a létezés katonáitól
az elégiák költőjéhez örvénylő út
vezet, melyet sirályok röpködnek
körül, s olykor megszakítanak
padokat kínáló betonudvarok,
s megszakítanak fejeket
körberepkedő golyók…

Micsoda félelem húzódott le
a pincemélybe, s micsoda
időtlen gépezet formálódott
meg az elégiák egekig elérő
állványzatain?

Milyen homok csikordul
ma is az utakat járva lépteink
alatt? Istenem, gyümölcsödben,
annak húsában még ma is
szüntelen együtt forog
a múlt és a jelen idő.

 

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…