Kukázni jó. Mármint annak, aki idáig süllyedt. A kutatás, a találás öröme az, ami újra és újra izgalomba hoz. Ilyenkor nem számít az arra járó, magát rendesnek mondó emberek megvető, gúnyos vagy sajnálkozó tekintete. Egyáltalán semmi sem számít, csak a kurkászás a bűzös, rothadt ételmaradékok, törött tányérok, hervadt virág csokrok, szakadt tornacipők között azért, hogy egyszer csak megcsillanjon valami, mint egy aranyrög a folyómederben, egy alig horpadt bádog teáskanna vagy egy életlen olló alakjában.

Herkules nem értette, miért néznek rá rosszallóan vagy megvetően az arra járó emberek, amikor ő derékig a konténerbe hajolva válogat a szemétben. Hiszen az ő dolgaikból állt össze ez a szemétkupac, ők hordták össze, hozták létre. Ő csak válogat benne. Bezzeg azokat, akik a lelkük bugyrainak mélységében kutatnak vagy a piszkos ügyleteik, csalárd játszmáik szemetét takarítja el alóluk, – nem vetik meg. Azok fényes irodákban ülnek, nagy autókban furikáznak és mindenki elismerően beszél róluk.

A világ már csak ilyen. Valamikor ő is a „rendes” emberek közé tartozott. Volt háza, felesége, fia, munkahelye. Aztán egy őszi hajnalon elveszített mindent. Soha nem tudott addig elaludni, amíg a fia haza nem ért az esti motorozásból, akkor mégis megtörtént. Álmából verte fel a rendőrök csengetése. Úgy beleégett minden sejtjébe, hogy több évvel azóta is minden hajnalban csengetésre riad fel, akármelyik kapualjban vagy padon aludt is el. Az első, hogy az üveg után nyúljon. Nem is józanodott ki teljesen azóta. Először a munkahelyét, majd a feleségét veszítette el. Aztán felült a vonatra, de visszafelé már nem váltotta meg a jegyét. Azóta itt él a városban az utcán, telente a melegedőben, nyáron a közeli erdőben a maga által eszkábált kunyhóban. Az első télen majdnem megfagyott, részegen elaludt egy padon, Jocó, az öreg kukás mentette meg, azóta is együtt vannak. Sok mindenen átsegítette már őt ez a vén hajléktalan. Az ő ismeretsége révén jutottak ehhez az egészen jó kukázó helyhez a Dobó utca és a Nagyvárad utca sarkán, különben a régebbiek ezt is elhappolták volna előlük. Egészen jó dolgokat lehet itt találni. Jocó például nem régen egy egészen jó vasalót kurkászott ki, ő pedig egy igazi, fémből készült, lecsavarozható tetejű borotvát kapart, nem ám afféle műanyag vacakot. Elég jó pénzt kaptak értük az ócskapiacon, sokáig ittak belőle.

Nyáron hozzájuk csapódott egy szemmel láthatóan ütődött tacskó, a Pityu gyerek. Sehogy sem tudtak tőle megszabadulni, hiába zavarták el, visszajött, gúnyolódtak rajta, kinevették, de leszegett fejjel egyre csak baktatott utánuk. Aztán hagyták. A légynek sem ártott. Most is itt sündörög Herkules után, viszi a hátizsákját, pedig ülhetne a melegedőben is ilyen barátságtalan időben. Az idei november komoly hideggel köszöntött be. Hol száraz fagyos szél cibálta a fákat, csípte pirosra az arcokat, kezeket, hol meg nedves, szürke köd ülte meg a várost. Most fekete, nagy hasú felhők lógtak az égen, ebből még hó lesz, gondolta Herkules és kékre fagyott ujjait lehelgette. Elküldte Pityut Jocóhoz az utca másik végébe, hogy addig is járjon egyet, mielőtt lefagyna az orra. Télen úgy látszik nem szemetelnek az emberek. Már lassan dél van és még semmi komoly. Krumplihéj, molyrágta pulóver, törött gyerekjátékok, szinte semmi. Az egyik konténer alatt felfigyelt egy összetekert kis csomagra. Kívül a nylon átgumizva, alatta papírba csomagolva három szál hosszú cigaretta. Milyen régen nem szívott már cigarettát, főleg egész szálat. Jocóval korábban felszedegették a csikkeket, amikor még voltak. Akár most is rágyújthatna, jól esne a hidegben. Egy férfinél mindig legyen tűz és bicska. Olvasta egyszer még valamikor gyerekkorában, és ehhez tartotta magát. Nem, a cigarettázásnak meg kell adni a módját. Ülve, kávé mellett az igazi. Lassú mozdulatokkal, elegánsan. Ilyen finom, hosszú cigiket nem fogja elkótyavetyélni az utcán. Régi munkahelye a téglagyár jutott észébe. Ott ragasztották rá a Herkules nevet, amikor fogadásból eltolt egy több tonnás betontömböt. Délben, ebéd szünetben, kávé mellett, a raklapokon kényelmesen hátra dőlve, ráérősen dohányoztak, mint a király. Majd egyenként fogja elszívogatni őket, amikor megfelelő lesz az alkalom.

Kiáltás hallatszott az utca másik feléből. Jocó és Pityu kurjongatott és feléje siettek. Pityu kezében lapos hátizsák. Ők sem találhattak valami sokat – gondolta Herkules. Jocó beesett, sárga arcát pirosra csípte a hideg, messziről valamilyen apró tárgyat lobogtatott a kezében. Herkules elnézte, amint öreg barátja erőtlenül rakosgatja lábait, próbált a fiúval lépést tartani. Hirtelen sokat öregedett szegény – dörmögte magában.

-Nézd Herkules, mit találtam neked! Esküszöm színezüst! Nézd csak! Egyszerre több időt is mutat, csak az üvege van egy kicsit megrepedve, de attól még pontos lehet.

Az öreg lihegve állt meg Herkules mellett és annak tenyerébe pottyantotta az órát.

Nekem ez már nem való, használd csak te, az órás kirakatában majd megnézzük, pontos-e.

A délutánt a melegedőben töltötték, kint egy darabig havas eső esett, aztán elállt. Herkules kezét égette az óra. Ez a szegény öreg, még olvasni sem tud rendesen, segédmunkás volt világ életében valamilyen gyárban, mégis különb őnála. Az egész délelőtti munkája eredményét, „kincsét” neki adta, ő meg még ezt a három szál vacak cigarettát is letagadta, eltitkolta előttük. Egyedül akarta elszívni, élvezni titokban. Szégyellte magát. Az igaz, hogy mindent elveszített, házat, gyereket, a csontjairól az izmokat lerágta az alkohol, de azért az emberi érzéseknek meg kellene maradniuk. A hálának, barátságnak, egymás segítésének. Azt sem tudta letagadni, észrevette már régóta, hogy az öreg ereje egyre fogy, sápad, alig eszik. Kímélni kéne szegényt, egy kicsit kedvezni neki. Elvégre ő mentette meg a fagyhaláltól, rángatta ki a mély alkoholizmusból. Azóta sokkal kevesebbet iszik, nyaranta dolgozik is, a piacon a kofáknak rakodni segít.

Vacsoránál Herkules kezdetben nagyokat hallgatott, majd így szólt:

Arra gondoltam, hogy tavasszal felújítom az erdőben a kunyhót. Deszkát szerzek, megerősítem az oldalát. A roncstelepen biztos találok egy használható vaskályhát, amin főzni lehet. De ha nem, marad a bogrács. Neked meg egy jó ágyat eszkábálok Jocó, ott pihenhetsz, nem kell a piacra jönnöd zsákot hordani. Megoldjuk ezt mi Pityuval. Olyan pofás kis ház lesz, hogy mindenki irigyelni fogja.

Jocó felélénkült.

Kellene egy felirat felülre, a homlokzatra. Én ráfaragnám a deszkára „Villa negra”.

Én nem tudom mi az a „negra”. Valami olyan kellene, amit én is értek. – kotyogott bele Pityu.

Akkor legyen az, hogy „Cimborák” – mondta Jocó.

Olyan legyen, ami kifejezi azt, hogy mi mindig együtt maradunk – szólt Herkules. Valami olyan, hogy „Mindörökre cimborák”. El is felejtettem mondani, délelőtt találtam három szál finom cigarettát, elszívhatnánk együtt, ha nincs túl hideg. Úgy látom régen elállt már a havas eső.

Elszívhatnánk itt a ház sarkánál, az eresz alatt – javasolta Jocó.

Nem úgy van az, csak nem állva fogunk dohányozni, mint a ló. Leülünk szépen valahová, kényelmesen, lassan, elegánsan, ahogyan az kell. Mondjuk itt a ligetben egy padon. De sokszor aludtam már ott. Talán nem lesz annyira hideg. Induljunk.

Teljesen sötét volt már, amikor a cimborák felkerekedtek, az utcai lámpák azonban becsülettel tették a dolgukat, fényt varázsoltak a liget felé vezető úton. Egy üres pizzás dobozokkal teli konténerből egyet-egyet magukhoz vettek, jól jöhet az még a vizes padon.

Ne úgy pöfékelj, mint egy güzü egér – szólt rá Pityura Herkules. – Széles mozdulattal, elegánsan, így ni – mutatta újra.

Úgy feldobott ez a faragás! Azt gondoltam még tegnap, hogy nem érem meg a tavaszt, de most már alig várom. Fiatal koromban nagyon szép dobozokat faragtam, a kezem még nem felejtette el – mélázott Jocó. – A nyarak nagyon szépek kint az erdőben. Napsütés, jó meleg, pecázás a tóparton, halászlé …

Megtanítalak horgászni a nyáron Pityu – mondta Herkules és hosszan szívott egyet a cigarettából.

A gyerek kókadtan bólogatott.

Bárcsak már nyár lenne!

A nyári emlékek hatására vagy a cigarettától melegség, könnyű szédülés járta át testüket. Herkules lehúzta a cipzárt a dzsekijéről és a mellényén is gombolt egyet. Mosolyogva hátradőlt, élvezettel szívta a cigijét. A melegség, szédülés minden slukknál fokozódott, mintha a tüzes Nap heve égetné a bőrüket. A másik kettő is kitárta a ruháját, arcuk kivöröslött, a novemberi hideg csupasz mellkasukra telepedett. Herkules fejét bal vállára ejtette, ólom súlyként ereszkedett szemére az álom. Jocó és Pityu jobbról, balról a mellére dőltek, lehanyatló kezükben ott izzott a félig elszívott cigaretta. A leküzdhetetlen bódulat őket is hatalmukba kerítette.

A sötét éjszaka dermesztő üvegharangként borult le rájuk a millió kilométerre sziporkázó sápadt csillagok jeges leheletével. Kora reggel, azok, akik a ligeten keresztül siettek a munkahelyükre, láthatták a három, összeborult alakot, hajukat, szemöldöküket szálanként lepte be a zúzmara. Ruhájukat fehér fátyolként borította be a finoman szálló hódara. Derűs arckifejezéssel ölelték egymást, mint a jó cimborák, immár mindörökké.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…