Ahogy nincs soha lelke az időnek,
Hódolnék, ama perverz élvezetnek,
Hogy a pillantásomat tövig döfném,
Háta közepébe, nem erőlködvén.

A pechről szólok, e sátánfajzatról,
Kit, már ki kéne rúgni a világból,
Mert nem hagy békén, szelleme tobzódik
És nem ereszt, fog és csak erőlködik.

És a vihar, tovább dühöng, zakatol,
A hullámok egymást tolják egymástól.
Teljesen körbevesz a hullámtaréj,
Olyan, mint kenyérből a körül karéj.

A vad tajték felcsap a fedélzetre,
Hajónk süllyed, elhiszem… van elege.
Fedélzet vizes, tajtékos és csúszós,
Rálépni lehet! Mint jégpálya síkos.

Harmincegyedike óta látható,
Zord felhők között, fénykéve már van! Ó!
Kicsi halovány és szűrt fény dereng át,
Muzsikus, mire vársz! Kezd el a nótát.

Ennek, tán’ még nem jött el az ideje?
Szerencse váltsd már fel a pechet, gyere.
Azt mondják, hogy minden vihar véget ér,
De, ember mi lesz és a hajó mit ér?

Azt mondja a fáma, hogy nincs az a vihar,
Mely egyszer nem áll el! De, akkor tedd hamar…
Időjós meg tizennyolcadikára
Ígéri; változás biz’ nemsokára.

Budapest, 2000. szeptember 16. – Kustra Ferenc