– Akkor megmérjük a lázadat – mondom Lilinek ellentmondást nem tűrve, és sokkal határozottabban, mint gondolom, mert teljesen tanácstalan vagyok. El nem tudom képzelni, hogy miért nem akar holnap iskolába menni ez a gyerek. Legalább egy félóráig faggattam, hogy mi baja, mije fáj, a hasa, a torka…, no ennek “se füle se farka”…, inkább megkeresem a lázmérőt! Hát persze, hogy a szemesi gyógyszeres dobozban találom meg, amit ki se nyitottunk egész nyáron, hála Istennek!

– Itt van kislányom, és ne mocorogj közben, mert kicsúszik a hónod alól.

– Ha van lázam, akkor nem megyek iskolába? – kérdezi bizakodva.

– Akkor biztosan nem.

– Jó. Anyu, kérek szépen teát! Tudod, olyan gyümölcsöset, meg sok cukrot meg citromot, hogy biztosan meggyógyuljak.

Térülök, fordulok, és mire bemegyek Lilihez, már alszik. A feje fölött mintha erősebben világítana az éjjeli lámpa. Lekapcsolom. Óvatosan kiveszem a kezéből a hőmérőt, és betakargatom. Hadd aludjon szegény! 39,8 ˚C! Hát milyen anya vagyok én? Még azt se tudom megállapítani, hogy lázas a gyerekem.

Hívom a doktor nénit, de a rendelőben már nem veszik föl a telefont. Talán elérem mobilon! Kicsöng, beleszól. Már hadarom is: – Kis Lili mamája vagyok. Belázasodott! Bocsánat, jó estét, doktornő…

– Nahát! De régen nem hallottam magukról! Ha jól számolom, már iskolás a kislánya. Mindig makkegészséges volt. Hiába, ez a sok tanulás! Elfáradnak ezek a szegény gyerekek. Aztán jönnek a betegségek…

– Elnézést doktornő, hogy félbeszakítom, de ilyen magas láza még soha nem volt.

– Hűtőfürdő, anyuka.

Azt hogy kell? Most alszik. Fölébresszem? A gyógyszer nem jobb? Majdnem negyvenre szökött föl a láza!

– Jövök!

Már attól nyugodtabb lettem, hogy a hangját hallottam. Húsz perc múlva csönget. Alig ismerek rá, mert teljesen megőszült.

– A hajamat nézi ugye, kedves? Hát, már nem festetem be feketére. Nincs rá időm, mert tavasszal megszületett a harmadik unokám is.

– Képzelje, a lányomék pont a Pataki Zsuzsiék mellé költöztek. Találkoznak még Lilivel?

– Most is egy osztályba járnak. De, van tiszta kéztörlő a fürdőszobában. Gondolom, meg tetszik vizsgálni a kislá…

– Nézzenek csak oda! Hogy megnőtt ez a lány! Már kész hölgy! – szakít félbe a doktornő, amikor észreveszi az előszoba felé settenkedő Lilit.

Én bizony semmi jelét sem látom rajta betegségnek, de mitől lehet ez a szívszorító rémület a szemében?

– Csókolom… – köszön suttogva.

– Kati doktor néni vagyok, nem ismersz meg? Én vagyok “az a csúnya néni, aki a szurikat adja” – emlékezteti Lilit mosolyogva, és megsimogatja a buksiját, az arcát, a homlokából elsimítja a rakoncátlan hajfürtöket.

– Most is kapok szurit?

– Most biztos nem. Anyuka, várhat az a tiszta törölköző, mert ennek a kislánynak még hőemelkedése sincs, de szeretném, ha megmutatná nekem a szobáját. Úgy megnézném mi változott benne!

Gyermekem megszeppenve bólint, megfogja a doktor néni kezét, és engedelmesen vezeti befelé. Én csak egy helyben toporgok, tehetetlenül.

– Anyuka! Kérhetnék egy jó erős kávét, cukor nélkül? És csak, ha már kihűlt – becsukódik a gyerekszoba ajtó. Persze rögvest utánuk osonok, és hallgatózom. Az az anya vesse rám az első követ, aki nem ugyanezt tenné.

– Lili! Áruld már el nekem, mit csináltál a lázmérővel?

– A lámpához…

– Ó! Azt ismerem! Én is kipróbáltam már kiskoromban! De most inkább nem magyarázom el neked, hogy miért veszélyes a forró lámpához túl közel tartani a hőmérőt. Egészen biztos vagyok benne, hogy soha többet nem csinálsz ilyet. Hanem, mi a baj?

– Nem mondhatom el senkinek se.

– Lili! Nekem az a munkám, hogy meggyógyítsam a gyerekeket. Neked valami nyomja a szívedet.

– Titok.

– Ja! Akkor nekem elmondhatod! Az orvosok a titkokat nem árulhatják el senkinek sem.

– Tényleg? Jaj de jó, mert a Zsuzsi mamá…

Eleget hallottam, megyek kávét főzni. Jobb is, ha csinálok valamit, mert különben fölrobbannék dühömben.

Pár perc múlva nyílik az ajtó, de csak a doktor néni jön ki a szobából. Letelepszik a konyhaasztalhoz, és szótlanul kortyolgatja kávéját, cukor nélkül. Szemrehányó tekintettel nézek rá, de nem zavartatja magát.

– Eléggé kihűlt? – kérdezem, nem túl udvariasan.

– Pont jó, köszönöm kedves. Nagyon finom…, még be kell néznem a lányomékhoz és Zsuzsiékhoz! Talán már a mamája is otthon lesz!

– Összevesztek a gyerekek doktornő? Megtudhatnám én is mi a baj?

– Nézze anyuka, olyan terhet cipel ez a kislány…, nem csodálom, hogy belefáradt. Holnap péntek van. Azt javaslom maradjon itthon, és adok egy igazolást. Hétfőig kipiheni magát, és megnyugszik. Tudja, évek óta mondogatom a szülőknek, hogy nem kell addig várni, amíg egy gyerek lázas, komoly beteg lesz. Mi fölnőttek ugye megtehetjük, hogy kiveszünk néhány nap szabadságot, ha elfáradunk. Akkor egy gyerek miért ne maradhatna ilyenkor otthon? Vannak olyan kis pácienseim, akik tényleg lázasak lesznek, ha már nem bírják a terhelést.

– De Lili nem lázas, hanem becsapott, a doktornőt meg fölöslegesen fárasztottam ide.

– Nem volt fölösleges anyuka, higgyen nekem. Az a baja ennek a kislánynak, hogy nagyon becsületes. Büszke lehet rá!

– Tényleg, Hát erre nem is gondoltam.

– No, én megyek is, még egyszer köszönöm a kávét.

Kikísérem. Fölsegítem a kabátját. Elköszönök tőle. Bezárom a bejárati ajtót. A párom csak késő éjjel ér haza, vidékről.

Fölhívom édesanyámat, nagyon bánatos a hangja, mert nemrég gyújtotta meg a mécsest édesapám fényképe mellett. Bizony, szomorú hónap ez a november!

Szótlanul vacsorázunk Lilivel, utána megnézünk egy rajzfilmet, mert holnap ugye nincs iskola… Magától megy fogat mosni, lefeküdni. A szobája ajtaját nyitva hagyja.

Egy kis idő múlva hallom: – Anyu! Nem is mesélsz ma este?

– Nincs kedvem Lili, ne haragudj! Szomorú vagyok, éppen nagyapán járt az eszem.

– Nekem meg a doktor nénin, tudod megígérte, hogy segít. Anyu! Ha én mesélek átjössz?

– Hát persze – válaszolom, és csak gondolatban teszem hozzá, hogy erre a “mesére” vártam idáig.

Nagyon halkan kezd bele: – Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kistörpe-lány. Nem szeretett iskolába járni, leckét csinálni. Már összegyűlt három gonosz királynője is, de nem mondta meg még a mamájá…, a Hófehérkének se. Azt se, hogy a tanító néni beszélni akar vele, csak a legjobb barátja tudja, mert ez titok.

Mika Ágnes az Irodalmi Rádió szerzője nyugalmazott ítélőtáblai tanácselnök, alternatív vitarendezési szakértő ars poetica: Az igazság beszéde egyszerű.…