Posted by
Posted in

Az utolsó vers

A szavak messze elkerülnek, Ajkamon a csend mosolyog, Szívemre hajol a magány, Céltalan tájakon bolyong.   Átnéz az idő felettem, Szeme a távolba réved, Tudom, hogy végtelen csordul, Nekem csak emlék az élet.   Lábam már nem visz az úton, Bénaságát borítja lepedőm, Kezemből csusszan a kőre, A megmarkolt földi időm.

Posted by
Posted in

Bolyongó lelkek…

Kint a temetőben rideg, márványból lett sírok, Olyan, mint sivatagi kőrengeteg, és sírok. Szerettem testét borítják, nyugodni nem bírok. A sírokon, koszorúk, gyertya, mécses, virágok, Ahogy megyek, mindenhol csak folynak a bánatok… Sok kis picike lángocska, lelket szaggató! Emlékezünk… de, ez meg nagyon szívszaggató! Fák között hallik, szélfútta halotti ének, A sírok között meg, sok […]