Kint a temetőben rideg, márványból lett sírok,
Olyan, mint sivatagi kőrengeteg, és sírok.
Szerettem testét borítják, nyugodni nem bírok.

A sírokon, koszorúk, gyertya, mécses, virágok,
Ahogy megyek, mindenhol csak folynak a bánatok…

Sok kis picike lángocska, lelket szaggató!
Emlékezünk… de, ez meg nagyon szívszaggató!
Fák között hallik, szélfútta halotti ének,
A sírok között meg, sok a bolyongó lélek.

Mécsesek picike lángja lobbantgatva révedez,
A sírkert nyugalmat, és békét is áraszt a csendhez.
Könnyed folyhat, de ülj le és az örömre emlékezz!

Itt már a lelkeknek más dolguk nincs, mint mennek bolyongani,
Nekünk meg az elvesztett lelkeket kellene felkutatni…
Nagyon a fájdalom és bánat keveréke… borongani.

Elvesznek a gondolatok és elvesznek a lelkek,
Köd is már leszáll, lesznek beborított síremlékek.
Szívbe markoló a fájdalom, a lélekemlékek.

Neked is volt és nekem is vannak bűneim,
De mindegy, várjatok csak rám szeretetteim…

Legyetek csak nyugodtak, mindig gondolok rátok…
Pedig régi már, korhadt, a keményfa fejfátok…
Elveszett lelkek, gyertek, a sírotok vár rátok…

Utam során, jártam már ormos hegyen,
Végigmentem, szurdokon és völgyeken…
Ha majd megyek hozzátok, én is a világban hagyom a bűneim,
Lelkemben buzog a szeretetet, úgy hiányoztok, szeretteim.

Itt ülök a márvány sírkövetek előtt, bennem a fájdalom és bánat keveréke,
Lelketek vajon itt van-e, vagy ő is beállt a csapatba… mint bolyongók nemzedéke?

Magam sem tudom, hogy jó úton vagy rossz felé tartok,
De jót megbecsülni és rosszat kerülni akarok…
Bármerre megyek is, minden úton, felétek tartok…
Hatvankilenc vagyok, de még kicsit… azért várjatok.

Vecsés, 2016. augusztus 13. – Kustra Ferenc