Halhatatlanok

Hajlongó hófehér szirmokon
eső csordogál, bánat zihál
elfelejtett régi sírokon,
és borzong a nyugtalan világ,
csöndjébe csüggedt fájdalom váj.
Lángokban lobogó emlékek
kis kincsei a múló létnek,
emlékszel? – Bennem, mint végtelen
film pereg újra a pillanat,
ölelnélek, hol vagy?… Kérdezem.
Árnyak osonnak a sírkertben,
hozzájuk szólok – Te, Te vagy az?
Szél lebbent fátyolt, nincs felelet,
borostyán simul rád – megágyaz,
betakarnak hulló levelek.
Kérlek, adj fényt hosszú utamon,
reményt adj! – Nyugtasd meg lelkemet,
legyél te a szelíd fuvallat,
bús magányban gyógyír sebemen,
ködvilágban a fényzuhatag.
Emlékekből koszorút fonok,
halhatatlan gyöngy benne a perc,
szenvedő gyászom egyre csorog,
újra él most minden másodperc,
miközben ezernyi láng lobog.

Kristófné Vidók Margit

2019.10.29.