Látom, milyen csipásan ébred a hajnal,
Ködben nem találkozik napsugarakkal.
Nézem, de nem látom még közelről sem az ősz színeit,
Nézném, de nem látom a lombok szín kavalkád részeit.

Mára már ideérkezik az ősz süvöltve- üvöltő szele,
Nincsen olyan vadállat, -hiszem én- minek ez lenne kedvence.
Ez a szélvihar elsöpri majd a lustálkodó ködöt,
Majd még tovább is megy, szőrén borzolja az igás ökröt.

Milyen csendes volt az éjszaka, hold-, és a csillagfény dolgozott,
De éppen nem láttam ezekből semmit, mert köd húzott takarót.
Majd az esti viharban biztos láthatom ezeket a fényeket,
Holdfényben majd gyönyörködök, csillagok meg melegítik a lelket.
Hold a kedvencem, remélem ő is ezüstfénybe öltözik,
A csillagok közt meg a sok régi ősünk… mind ott lakozik.

Este majd megfigyelem, a holdfényben milyen lesz a szerelem pulzálása,
Az ezüstfény órákat ki kell használnom, ez a szív és lélek óhajtása.
Aztán reggel jő, a hajnalban is benne lesz az ősz,
Ha megint csipásan ébred, szerintem lesz nagyon bősz!

Ha holnap csillagfénynél és színes őszben hajnalodik az új nap,
A reggeli misén, erről biztosan meg fog emlékezni a pap.
A csillagfényben hajnalodó ősz, majd biztos új titkokat takar,
Ha nem sietünk, nem látjuk meg, mert a köd még visszajöhet hamar.

A csillagok olyanok, mintha az ég mécsesei lennének,
Ha reggel új nap lesz, akkor a régi tegnapok… már emlékek.
Az emlékek meg föltolulnak, mintha még a nyárban lennének…

Vecsés, 2015. július 6. – Kustra Ferenc