Kispál Gabi: Az együttérzés irgalma

 

Ha bármi nehézség, tragédia történik a környezetünkben, részvétet, együttérzést mutatunk. Nem feltétlenül érezzük is mélyen át, mert ez azt jelentené, hogy részt veszek az érintettek problémáinak a megoldásában, osztozom érzéseikben, támogatom őket. De ki akar egy tragédiába belekerülni, ha nem elkerülhetetlen? Így esetenként hárítunk. De hogyan is kerülhetjük el a felelősségvállalást, a támogató segítséget, az összefogásban való részvételt? Ilyen mondatokkal, hogy „Én megmondtam, hogy ez lesz a vége.” „Másik orvost kellett volna keresni.” „Bele kell törődni, nincs mit tenni, mindenkinek megvan a maga baja.”  „ Magának kereste a bajt.” „Az idő majd mindent megold.”

Vagy – akár már a kialakulás folyamatában, a probléma jellege szerint – pontosan megmondjuk, hogy szerintünk mi a teendő, aztán ha másképp járnak el, mi megmondtuk… Ilyeneket javasolunk például, amivel természetesen jót akarunk az érintettnek: „Máskor ne egyél annyi zsírosat.” „Legközelebb ne menj ki sétálni, ha csúszik.” „Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér.” „Ne idegeskedj, annál nehezebb helyzetbe kerülsz, minél többet keseregsz.” „Többször kell naponta öblögetni/borogatni/jegelni/kamillázni, mint eddig tetted, akkor hamarabb elmúlik.”  „Legokosabb sürgősen újranősülni.”

Ezekben a véleményekben, tanácsokban – jóakaratunk mellett – az is benne van, hogy

  • nem, nem szánom rá az időt, hogy a problémádról, betegségedről, fájdalmadról, gyászodról, érzéseidről te beszélhess, én inkább rövidre zárom és közlöm a véleményemet az ügyről, a teendőkről. Így nem kell osztoznom a jelen és a következő problémákban, hiszen ha nem ezt teszed, vess magadra.
  • nem, nem akarok a te igényeid szerint együtt érezni, lezárom egy ilyen mondattal. Mert megtehetném, hogy ha neked sírni esik jól, átölellek és együtt sírunk, de legalább te a vállamon kibőghetnéd magad. Megtehetném, hogy ha te szidod, aki megbántott, én meghallgatom és a témától távolabb állóként olyan új szempontokat dobok be a dolgok átgondolásához, amik segítenek neked a feldolgozásban. Megtehetném, hogy nem mondok semmi okosat, de ott alszom nálad egy különösen nehéz helyzetben, ha félsz vagy veszteség ért. Megtehetném, hogy sült húst, süteményt, levest viszek neked, hogy hangtalanul is kifejezzem, segíteni szeretnék, a problémáddal nem vagy egyedül. Hogy részt keresek a helyzeted megoldásában, elfogadásában, jobbításában.

 Aki küzdött már komoly betegségekkel, problémákkal, gyász feldolgozásával, pontosan tudja, hogy a legtöbb türelem a „tutit” megmondó mondatok elviseléséhez kell.  Persze fokozható ez még azzal is, hogy a szegény szenvedő ember számára részletes ismertetőt tartunk a környezetünkben történt, más hasonló esetekből. Ezt szintén jóindulattal tesszük, lássa a szenvedő, hogy másnak is van baja. Ez tulajdonképpen jó gondolatunk, de van, hogy csak tovább terheljük a más baját már befogadni képtelen embert környezetünk rémisztő példáival: „Épp ebben szenvedett a nagynéném szomszédjának a férje is, de hogy micsoda kínokat állt ki szegény…” „Egy munkatársam unokaöccsének rosszul forrt össze, azóta is sántít és rémes fájdalmai vannak.” „Egy rokonom is pont így veszítette el a munkahelyét, azóta sem talál állást.” „Sajnos, ha megműtik is, kiújulhat, szegény Gerzsonom állapota is egyre csak rosszabbodott.”

Úgy gondolom, ha tényleg segíteni akarunk, mindig képzeljük el, hogy mi is történik az éppen szenvedő embertársunkkal: fájdalma, félelme miatt lelkileg egy szirt szélére sodródik. A mi feladatunk, mint együtt érző környezeté, hogy ne hagyjuk leesni. Fogjuk a kezét, dúdoljunk neki, segítsünk visszamászni és segítsünk a gőzt kiengedni, hiszen minden nagy sorscsapás (és a kicsik is) először elfogadhatatlan, dühöt és ellenkezést vált ki. Aztán valahogy megtanulunk együtt élni vele.

Rengeteget tudunk segíteni egymásnak. Ne azt keressük, hogy rajtunk kívül ki hivatott még arra, hogy segítsen, vagy akár kinek inkább kötelessége az, mint nekünk (pl. „mégiscsak van egy testvére”, ”majd beosztja a két gyerek egymás között”, „ez az egész inkább a közeli barátok dolga”, „mindig támogatta a húga gyerekeit, segítsenek most azok rajta”, vagy „ csak magának köszönheti, hogy senkije sincs a bajban”).

Egyszerűen tegyük meg, amit tudunk. Az irgalomnak az egyik legszebb megnyilvánulása, ha megfelelő beleérző képességgel őszinte együttérzést tudunk ajándékozni. A szenvedőnek meg kell kapnia azt a támogatást a Sorstól, amire szüksége van, legyünk ebben szeretetteljes eszközök mi is, majd visszakapjuk az élettől, amikor épp mi szorulunk segítségre. A kulcsszó az összefogás, a szükséget szenvedő érdekében, aki hol Te vagy, hol én, hol egy közös barátunk.

Kispál Gabi az Irodalmi Rádió szerzője Kispál Gabi néven ismernek a környezetemben, így ezen a néven írok. Hivatalos…