Kövek alatt a szavak

 

Lépted előtt kövek hevernek az úton,

az idő rájuk szavait marta fel,

felsúg valami szíved mélyén ódon,

vágy teli üres kezeiddel mindet ragadd el.

 

Ilyen nehezen és büszkén nézel most a napba,

teli markod szoríthat átkot, oszthat még áldást,

ám a görcs irigy idegeit küldi a hadba,

nem adsz te semmit (!), reméld a feloldozást.

 

Amíg rémálmod izzaszt kegyetlen,

markodról ázik a bőr és kőről a szorítás,

terheivel (mi múltad) a jövőd már sajgó egyetlen –

torokszorító magány – farkas ordítás!

 

És a kövekről lemálló szavak

el hallnak közibük visszaesve,

mondanék mindent, leginkább panaszt,

így hal el minden sóhajom törékeny teste.

 

Sóhaj testében a gondolat árva,

tehetetlen: ami ki nem mondatott,

talán szűk csodájára várva,

ki a fulladásból most későn a partra vontatott.

 

Jaj ezek a szegény kövek közé hulltak!

Nem feleselnek, hangjuk a semmi.

Nem ágálnak ellene a szürke múltnak,

létüket nem emlékezi senki.

 

Csak én tudom: ‘ki hűtlenül

hagytam őket mocsokba esni és sárba,

titkolnám, de rám talál bűntettül,

mit mulasztottam kiáltani a világba.

 

Ember ébredj már!

Mert kövek közé hullt szavai leszel a teremtésnek

néma igéi a fuldokló feledésnek:

és mielőtt értenéd azt ‘mi történt

a végtelenbe múlsz önként.

Papp János az Irodalmi Rádió szerzője. Köszöntöm a kedves irodalmat kedvelő látogatót és érdeklődőt!Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ennek…