Nyár van. Az áldott nap sugarai ontják a meleget a jólelkű Márta asszony szegény életére.

A kis ház szomorúan reménykedve áll a porta udvarán, arra várva, hogy a benne lakó család egyszer talán boldogan, éhségtől, fázástól mentesülve éli majd életét.

Az udvart erődként veszi körül a kórókerítés. Belül itt-ott egy kis fű, egyéb növény nem nagyon akad az egyetlen szilvafán kívül. Az legalább terem, s a még éretlen gyümölcs is finom csemegének számít. Az istállóban sovány tehénke jelzi fáradt bőgésével, hogy immár ő megtette a magáét. Lehet fejni a tejet, melynek egy részéből vajat köpül a háziasszony, amit aztán kénytelenek eladni, hiszen a gyerekek lassan kinövik „agyonfoltozott”, térdig érő kisingüket, meg télire valami lábbeli is kellene. A pitvar és a kamra a földes, petróleumlámpás szoba társaként adnak helyet a mindennapi életnek és tennivalónak. Akinek párna nem jut, az sokéves, elgyötört kabátkáját teszi a feje alá kijelölt helyétől függően a szalmával bélelt ágyra, a nagy asztal mellett elhelyezett karos lócára, vagy a kemence padkájára. Ruhástul alszanak. A szalma közt, és a ruhanemű korcában a bolhák serege jóllakottan ugrándozik a háziak mérgelődésére, de szórakoztatására is. Megfogásuk, legyőzésük szinte egyet jelent egy vadászat sikerének örömével. A kis házban csendben ül a család. Senki sem terhelte túl a gyomrát finom csemegékkel. Sokszor elegendő a napi egyszeri étkezés is, csak legyen mit az asztalra tenni. Legyen elég csutka ízik és rőzse a határban, amit egy zsákban összeszednek. Az adja a tüzet a készülő étel alá és biztosítja az otthon melegét. Leginkább zsiradék, hagyma, és fűszerek nélküli, gyorsan kavart pirított lisztből, és egy kis vízből főzött rántott levest szoktak enni. Néha száraz kenyérhéjat is beleaprítanak, úgy ízletesebb. Az emberek többsége szegény a faluban. Márta családja is. Munkához, amiért fizetnek, ritkán jut az ember. A família sorsát nehezíti, hogy Márta hites urának, Andrásnak a talpáról sehogy sem akar lekopni a régen rátapadt „útilapu”. Mindig mehetnéke van a szépasszonyok után, s ha elmegy, sokáig nem tér vissza betevő falatról gondoskodni. Így minden gond megoldása a mamára marad.

  • Valami jobbat kellene már főzni! – töpreng a problémákkal terhelt anya –, de hát még egy kis paprika sincs itthon, amit a levesbe tehetnék!

Törékeny termetén csinosan áll a ráncos szoknya, a hozzávaló blúz, meg a mindent tűrő, foltozott kötényke. Jóságos, napbarnított arcáról, s ibolyakék, szomorú szemeiből végtelen szeretet árad. Szőke haja bágyadtan leselkedik ki kendője alól. Miközben elképzeli, mit adjon enni kicsinyeinek, rendkívüli ötlete támad. Magához szólítja ötéves kisfiát, s így szól:

  • Mihályka! Gyere, menjünk be a városba! Fogjuk meg a kismacskát, s adjuk el! Az is pótol valamit!

A kismacska (nevet nem kapott) alig pár hetes, iromba, sovány, kedves kis jószág. Míg Mártában szárnyra kap a remény, Mihályka szomorúan veszi tudomásul, hogy meg kell válnia szeretett játszótársától. Szófogadó gyermek lévén útnak indul anyjával és a kosárba kötött macskával mezítláb, és gyalog. A piac másfél órányi járásra található az otthonuktól. Szegény állatot úgy odaerősítették „cifra” járművéhez, hogy éppen csak a feje látszik ki. Csupán levegőzni és nyávogni tud, ki-kikandikálva kényszerű, de csöppet sem kényelmes ágyából. Gondosan kellett rögzíteni, nehogy „megszökjön a pénz.”

Anya és fia egymás kezét fogva, csendesen lépkednek. Eleinte még beszélgetnek útközben, de aztán alig-alig váltanak szót. A kicsi állat jámboran tűri, hogy vigyék. Talpait nem égeti a forró nyírségi homok, mint a gazdáiét, akik akkor is mezítláb szednék lábaikat, ha volna cipőjük, hogy ne koptassák azt.

A hosszú, fárasztó, verejtékhozó gyaloglás után végre a Búza téri piacra érnek. Figyelmesen körülnéznek, hová tudják kipakolni árujukat, amit aztán Mihályka vesz gondjaiba. A cicust erősen magához szorítja, s leguggol. Márta asszony távolabbról, félszegen, némileg restelkedve figyeli, mennyire kelendő a portékájuk. Úgy gondolja, jobb, ha a gyerekre bízza az eladást, egy kisfiútól talán könnyebben megveszik. Aztán meg őt jóval többen ismerik, mint a gyereket, akinek nem olyan nagy szégyen macskát árulni, mint neki lenne. Bízvást reméli, hogy hamarosan lesz pénzük, s meglesz a fűszer a főzéshez.

Mihályka kitartóan guggol rövid nadrágjában. Előre dönti kicsi hátát, fejecskéjéhez hozzálapul simára fésült haja. Parányi térdei bágyadtan fehérlenek. Melege van. Guggol, vár, sóhajtozik. Eszébe jut, hogyan játszott a cicával az udvaron, hogyan szórta be a hasát homokkal, hogy aztán kiseperje belőle a csípős bolhákat, s milyen élvezettel nézte, amikor kedvence egy fűszállal hosszasan elszórakozott.

Jó piacnap van, sokan árulják a földre rakott, vagy ponyvára terített holmijukat. A vásárlók meg-meg állnak, érdeklődve szemlélgetik, méregetik a kínálatot. A cirmost egy ideig észre sem veszik, mígnem egy alacsony, fekete kalapos, városi asszonynak végre megakad rajta a szeme. Tetszik neki, még a hátát is megsimogatja. Márta boldogan mosolyog rejtekhelyén. Arca ragyog, vidám, s már nem a szégyen, hanem az öröm fest rá pírt.

  • Mennyiért adod a cicát kisfiú? – kérdezi a hölgy
  • Harminc fillér – hangzik a vékony hangú válasz.

Megállapodnak. Az asszony magához emeli a macskát. Hátára fordítja, hogy alaposan megnézze, mielőtt fizet. Irtózva kiált fel:

  • Úristen! Ez tele van bolhával!

Hirtelen mozdulattal visszaadja az árut, s gyorsan tovább áll.

Az anya kétségbeesetten figyeli a jelenetet. Minden reménye szertefoszlik. Csalódottan siet féltett kisfiához, majd.gyermekét kézen fogva, sápadtan, lelombozódva indul haza az ismét kosárba helyezett kismacskával.

Nem volt szerencsénk! Nem volt szerencsénk! – sóhajtozza egész úton.

És a leves paprika nélkül készül el…

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…