A macska az udvaron sütkérezett, majd egyet gondolva óvatosan felállt, hogy megnyújtóztassa melegtől szenvedő testét. Kicsit álldogált még, aztán egy röpke pillanat múlva önfeledten játszadozott az üde fűszálak között.

Márta a tornácon egy kopott hokedlin üldögélt. Görnyedten hajlott fia agyonfoltozott ingecskéje fölé, amit most egy újabb folttal gazdagított.

  • Valami jobbat kellene már főzni! – töprengett –, de hát még egy kis paprika sincs itthon, amit a levesbe tehetnék!

Ebédre legtöbbször rántott levest készített eddig, abba egy kis felaprított száraz kenyérhéjat rakott, s máris volt mivel bedugnia éhes gyermekei száját.

Törékeny termetén csinosan állt a barna ráncos szoknya, a hozzávaló virágmintás blúz, meg a mindent tűrő elnyűtt kötényke. Szőke haja szomorúan leselkedett ki kendője alól, világoskék szemeiből szeretet áradt.

A varrás befejeztével mosolyogva gyönyörködött el a cica vidító játékában, majd hirtelen nagy ötlete támadt.

  • Mihályka! Gyere, fogjuk meg a kismacskát, vigyük be a városba! Adjuk el! Amit kapunk érte, az is pótol valamit! – szólította magához ötéves kisfiát.

A kismacska (nevet nem kapott) alig pár hetes, szürke színű,  kedves kis jószág volt. Míg Mártában szárnyra kapott a remény, Mihályka szomorúan vette tudomásul, hogy meg kell válnia szeretett játszótársától.

  • Na, gyere csak kis jótevőnk! – fordult Márta a cica felé, s óvatosan ölébe emelte, majd kosarába rakta a kicsi állatot.

A fiú szófogadó gyermek lévén útnak indult anyjával és a kosárba kötött macskával mezítláb, és gyalog. A piac másfél órányi járásra volt az otthonuktól. A macskát olyan erősen rögzítették oda rongyokkal, madzagokkal „cifra” járművéhez, hogy annak éppen csak a feje látszott ki. Csupán levegőzni és nyávogni tudott, ki-kikandikálva kényszerű, de csöppet sem kényelmes ágyából. Gondosan és pontosan kellett rögzíteni, nehogy „megszökjön a pénz.”

Anya és fia egymás kezét fogva, csendesen lépkedtek. Eleinte még beszélgettek, de aztán alig-alig váltottak szót. A cica jámboran tűrte, hogy vigyék. Az ő talpacskáit nem égette a forró nyírségi homok.

A hosszú, verejtékhozó gyaloglás után végre a Búza téri piacra értek. Figyelmesen szemlélgették, hol tudnák leginkább eladni árujukat, majd kiválasztották a megfelelő helyet.

  • Kisfiam! Én odébb megyek, te meg guggolj csak le ide! Hátha jön hozzád is valaki!

A gyermek erősen magához szorította kiscicáját, s türelmesen várakozott. Márta asszony távolabbról, bizakodva, s némileg restelkedve figyelte, mennyire kelendő a portékájuk. Úgy gondolta, jobb, ha a gyerekre bízza az eladást, egy kisfiútól talán könnyebben megveszik. Aztán meg őt jóval többen ismerik, mint a fiút, akinek nem olyan nagy szégyen macskát árulni, mint neki lenne.

Mihályka kitartóan guggolt rövid nadrágjában. Előre döntötte kicsi hátát, fejecskéjéhez hozzálapult simára fésült haja. Parányi térdei bágyadtan fehérlettek. Várt, nézelődött, sóhajtozott… Eszébe jutottak a kisjószággal az udvaron folytatott játékai, meg az is, hogy milyen élvezettel nézte, amikor kedvence egy-egy fűszállal hosszasan elszórakozott.

Jó piacnap volt, sokan árulták a földre rakott, vagy ponyvára terített holmijukat. A vásárlók meg-meg álltak, érdeklődve méregették, vizsgálgatták a kínálatot. A cirmost egy ideig észre sem vették, mígnem egy alacsony, fekete kalapos, városi asszonynak végre megakadt rajta a szeme. Tetszett neki, még a hátát is megsimogatta.

Márta boldogan mosolygott rejtekhelyén, s arcára már nem a szégyen, hanem az öröm festett pírt.

  • Mennyiért adod a cicát kisfiú? – kérdezte a hölgy
  • Harminc fillér – hangzott a vékony hangú válasz.

Megállapodtak. Az asszony magához emelte a macskát. Hátára fordította, hogy alaposan megnézze, mielőtt fizet, majd irtózva kiáltott fel:

  • Úristen! Ez tele van bolhával!

Mindenki odanézett. A nő hirtelen mozdulattal visszaadta az árut, s azonnal tovább állt.

Az anyának minden reménye szertefoszlott. Csalódottan sietett megszeppent kisfiához, majd gyermekét kézen fogva, lelombozódva indult haza az ismét kosárba helyezett macskával.

  • Nem volt szerencsénk! Nem volt szerencsénk! – sóhajtozta egész úton.

És a leves paprika nélkül készült el…

 

 

 

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…