Andrásnak tovább ajándékozás útján jutott birtokába az a foghúzó szerszám, amit sógora kapott egy német katonától. Úgy döntött – ha már ilyen szerencsés, – kezdeni fog vele valamit.

Vizet forralt, s a tőle telhető módon lefertőtlenítette a nem mindennapi eszközt. Előbb csak a szomszédoknak, majd a barátainak dicsekedett el vele, aztán híre terjedt szerte a faluban és a környező tanyákon is, olyannyira, hogy a derék nép fogorvosként emlegette a kellék új tulajdonosát.

Foguk ápolására, rendben tartására semmit nem adtak az emberek, a fogkefét, fogkrémet nem ismerték, csodaszámba ment volna, ha valaki rendelkezik vele. A tapadó ételmaradványok az elsárgult, netán dohányzástól elszürkült, odvas foghíjaikat ékesítették. Legfeljebb a reggeli mosdásra használt vízzel öblítették ki néha a szájukat. Fogtömésről soha sem hallottak.  A faluban és környékén egyetlen orvos sem rendelt, fogorvos meg pláne, hogy nem.  Ha valaki megbetegedett, otthon, hagyományos módszerekkel, növényekkel, csuporvetéssel, piócával próbálták gyógyítani. Súlyosabb esetben a beteget zötyögő szekéren a városba vitték, hogy vizsgálja meg a doktor. Már akinek volt szekere. Ha gyermekről volt szó, akkor a szülő ölében cipelte be a kicsit a tőlük 10-12 km-re található település gyógyítójához.

Mikor a rágószervek egyike kibírhatatlan fájdalmat okozott, nem kerülhette el az eltávolítást. A leleményes ember, ha csak tehette, önmaga által szabadult meg tőle. Mozgó, kilazult, de már nem igazán fájó fogára kötötte a hosszú cérnaszál egyik végét, míg a másik a nyitott ajtó kilincsén landolt, majd a bejáratot hirtelen becsapva a rendetlen kis csontdarab elhagyta gazdája alig vérző ínyét. Ott voltak viszont a fájósak, amelyek feltétlen és mielőbbi kihúzásra voltak ítélve, főként úgy, hogy a beteg a hasogató kíntól sem enni, sem aludni nem tudott.Olyankor keresték fel a falu foghúzó emberét, aki jó ráérzéssel tanulta meg e munka technikáját.

  • Jó napot! – köszönt a bajba került, amit a fogász illedelmesen viszonzott.
  • Adjon Isten! Mi járatban van?
  • Jaj, jaj, rettenetes kínok gyötörnek, nagyon fáj a fogam! Hallottam, hogy maga szokott húzni. Húzza már ki az enyémet is, a jó Isten áldja meg!
  • Na, jöjjön, megnézem! Üljön csak le ide a székre! – felelte András.

Az ínyt kissé felnyomva egy csavaró mozdulattal kirántotta a rosszalkodót, majd egy pohár vizet nyújtott a fogat vesztett felé.

  • Na, öblítsen! – adta a szakértői utasítást.
  • Mivel tartozom? – érdeklődött a szenvedéstől megszabadult férfi.
  • Semmivel!
  • Akkor itt van két deci pálinka, igya meg az egészségemre!

A foghúzó megköszönve tette el a hálából kapott adományt, az ember elégedetten távozott. Általában mindenki tudta, hogy fizetségül pálinkát kell adni, annak ellenére mégis volt, aki pénzzel, pár forinttal fizetett. András nem volt iszákos, italát rokonaival, vendégeivel fogyasztotta el.  Csak valamivel voltak gazdagabbak a templom egerénél, ezért Márta, az asszony sokkal jobban örült annak, ha hites urának pénzt adnak inkább.

Foghúzás szempontjából mindig lehetett Andrásra számítani, soha nem utasította el pácienseit. Ha éjszaka ébresztették, felkelt, hogy segítsen a rászorulón. A sötétben nem látott semmit, ezért meggyújtotta az elég gyéren világító petróleumlámpát.

  • Várj, kiöblítem a szemem! Ülj le addig! – mondta, majd a szájába vett és abból kieresztett vízzel – különösen ügyelve a szemeire -, megmosta az arcát.

Munkáját a félhomály megnehezítette, de azért sikeresen elvégezte a rá bízott feladatot.

Ha úgy ment hozzá valaki, hogy ő nem volt otthon, a messzebbről jött illető megvárta, vagy még aznap visszament. Egyszer éppen akkor érkezett egy Béla nevű fiatalember, amikor Andrásnak csak a fia tartózkodott a házban.

  • Jaj, Mihálykám, Apádhoz jöttem, hogy húzza ki a fogam! – panaszkodott. Itthon van?
  • Nincs itthon, ma későn fog hazajönni. Nagyon fáj?
  • Nagyon!
  • Kihúzom én neked!
  • Te is szoktál húzni?
  • Persze, hogy szoktam! Apám megtanított rá! – mondta a fiú, aki a világért sem árulta volna el, hogy az lesz élete első húzása.

Megpróbálta gyorsan felidézni magában, amit felmenőjétől látott és megfigyelt. Ugyanazokkal a szavakkal invitálta székre első betegét.

  • Na, ülj le erre a karosszékre és tátsd jó nagyra a szád!- mondta, majd ügyesen ki is rántotta a fájdalmat okozót.

Nem volt injekció, és más sem, ami a húzás fájdalmát csillapíthatta volna, legfeljebb annak a sósborszesznek lehetett még hatása, amit a fájós fogra tettek maguknak a betegek. Tenyerükkel tompítva az érzést, fejüket szájukban a szesszel arra az oldalra döntötték, amelyiken a gyötrelmet tapasztalták.

Most is vízzel való öblítés következett, majd gazdát cserélt a fizetségre szánt kis üveg pálinka.

Mihály rettenetesen örült, hogy immár ő is mestere lett apja élet iskolájában tanult szakmájának, s büszkén gondolt arra, hogy ezen túl őt is fogorvosként fogják tisztelni a faluban.

 

Nyíregyháza, 2019. május

 

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…